Az utcán végig sor kígyózik, dagad:
Felnőtt, gyerek, vén – asszonyok -,
Mögéjük ím besorolok,
Mit adnak itt, kérdem, s azt mondják, hogy – havat!

És jönnek egyre, érdeklődnek sorra,
Beállnak közénk, gondba merülten,
Nagy tervek szövődnek nekihevülten,
Majd felocsúdva újra megkérdik, a válasz és a hang
Ugyanaz:
– Havat!
– Tréfálni tetszik?
– Mondottam: havat!
– De mekkora a porció? És mondja csak, miféle hó?
Német, japán, vagy itthoni gyártmány?
És milyen színű, netán fehér?
– Nem, csupa kék s az égig ér.

Zavartan állunk s beledöbbenünk:
– Istennek hála, havat adnak nekünk!
Valamikor hóország voltunk, hó volt a mindenünk,
Mi történhetett, hogy nyoma veszett?
– Talán eladták.
– No de mind?
– Az istenért, mely ország ne vette volna meg?

S bizonyítékul, hogy a havat nem a farkas
Ette meg, elered a hó,
Dagad a sor, a sok kíváncsiskodó
Lábujjhegyre áll, látni szeretne.
– Mit adnak itten, jóurak?
– Ugyan mit? Hát egy kis havat…

És szelíden pilinkél, és senki se tágít,
A hónaljak alatt egy-egy pakk hó világít,
És bár sorban állnak, azért másodjára
Is beáll mindenki, hogy sorát
Újra kivárja.

Dagad a sor, és csak úgy havazik, özönnel,
Valami elromlott odafent, kegyetlenül ömlik
S a hulló hótól a sor betemetődik.
Immár nem látni, de hallani még,
Jön egy-egy fickó, kiváncsi lény,
Érdekli, mit adnak itt, és mereszti a szemét
A hófüggönyön túlra, válaszra várva:
– Hál’istennek, hogy van havunk…

Mesésen ontja ránk a semmi zsákja…

Forrás: Kölcsönsorok / Cseke Gábor fordítása