Az egykori Utunk (ma: Helikon) 1986-os évkönyve, mint már említettük néhány korábbi közleményünkben, a költők alkotóműhelyébe kívánta kalauzolni az olvasót, s a közzétett összeállítás – amely ma már csak könyvtárak mélyén lappangva vár valamiféle feltámadásra – számos értékes gondolatot, tapasztalatot rejt magába. Ebből állítottunk össze a Magyar Költészet idei napja elé tanulságos mintavételt, amelyek az Utunk költő munkatársai lírai tevékenységéhez köthetők. (CsG)

Czegő Zoltán: Megírni, újra írni mindent, hiszen olyan szép nagy nyomorú életem van ebben a világban – mondom magamban, aztán hozzákezdtem. Tanítás, éjjel-nappal írás, tanítás közben is zakatoló agy, olvasás – közlés!!! Mámor, öröm, berkek, benne emberek, lányok, bennük vershelyzetem – másfél hónap múlva idegszanatórium, fenékre pottyanás.
Hát így. Azóta is. Majdnem. Hja, más a világ, más a fiú, s ezt a tolvaj világot immár senki sem írja újra helyettem…

Markó Béla: A világ mindig úgy fordul, hogy szebbik oldaláról lássék, a leselkedő költő meg, mint a kerge birka, csak forog utána, benéz a mellékhelyiségekbe, a konyhába, és nedves pincében, pókhálós padláson kotorászik. Rágyújtja a villanyt a szerelmesekre. A nyugalmas követ felemeli, hogy alatta a bogarakat, ezeket a hirtelen elhülyülő, koszos állatkákat megnézhesse. Vers lesz mindebből, persze, mellbeverő is néha-néha. De milyen áron?

Fábián Sándor: Én hiszek a versben, ám nem vakbuzgó módon. Csak valahogy úgy, mint vitorlás hajó hisz a szélben: tudja időszakos hatástalanságát (vagy orkánná változni képességét), ismeri vászonpetyhüsztő elüléseit.

Ferenczes István: A vers maga az árvaság…

Lászlóffy Aladár: Lehet, hogy az alkotás izgalmasabb, mint a mű. Szorult helyzetbe került író utolsó ajánlata: „Országomat egy szóért!”

Horváth Imre: Fiatalon azt képzeltem, ha a költő nem rongyos és nem részeges, csak hitvány versfaragó. Roppant büszke voltam, hogy a nadrágom feneke vitorlaként lengedez és hogy vedelem a bort. A nadrágom ma már nem lebeg szakadozottan, és a poharam rég kiürült. Elfeledtem újra tölteni… Egyedül csak a MŰ számít…

Balla Zsófia: A költészet nem kényszer, hanem választás. A választásunkban pedig csak annyira vagyunk önállóak, mint az életünkben. Ki-ki másképp írja föl, kitől kapta és kinek tartozik vele.
Azt hiszem, a költészet mindenki szabadsága.
Ezt akartam elmondani: a vers az én szabadságom.

Gittai István: Kétely és kíváncsiság. Az első sorig. Utána munka, temérdek munka, időnkívüliség, a felszín alatt. Majd húzás, és megint húzás…

Kiss Jenő: Költeményeimet nem tartom észben (szegény Varró Dezső valamennyi versét betéve fújta!), engem sohasem a már megírt, hanem az azután megírandó érdekelt.

Szász János:

Kételkedik,
hatol-hetel
mindenki,
aki énekel.

Nyelvenvaló,
nyilvánvaló:
a költő kötöz-
ni való,

haggya, hogy bár-
mely idegen
szél húzzon nó-
tát az idegen,

hol izgul,
hol falsul. Ó,
ő csak a húr,
nem a vonó.

Ezért feledni
nem lehet
a belémdalolt
verseket

amiket írtam
volna én,
ha dörgedelme-
sen nem ér

a kántorhangon
kelt szöveg,
hogy lírám
vezércikk-göreg,

a gyanúper,
hogy nem vagyok…
csak nyekergek …
… csak akarok …

Éltem tovább
azért… mivel…
S beérem végül
ennyivel.

Molnos Lajos: Kérdezz meg egy szerelmes embert, hogy mondja meg neked, ő hogyan lett szerelmes? Ha pontos, szakszerű és kielégítő választ tud adni, akkor megkérdezheted a költőt is, hogy ő hogyan írta, írja a verset?
Addig elégedjünk meg annyival: a vers születése is egy a még létező misztériumok közül. És örvendezzünk, amíg ez így van. Mert meglehet, hogy egyszer majd a verset is úgy készítik, mint a kapros ordáspalacsintát, pontos, jól bevált recept szerint, amely mindenki számára érthető és hozzáférhető. És akkor, vajon, boldogabbak leszünk?

Csávossy György. Mitől vers tehát a vers? Legelső sorban attól, hogy megírják…
Beaumarchais-ról köztudomású, hogy politikai megbízatásokat is teljesített. Hogy angol tárgyalófelét megfelelő előkészítésben részesítse, egy kiváló, több tíz éves konyakot hozatott fel a pincéjéből. Nagy ceremóniával dugta ki az üveget és saját kezűleg töltött a pohárba. Koccintás után, a tájékozatlan angol azonnal felhajtotta a drága nedűt. Házigazdája elképedését látva, udvariasan megkérte, mondja meg, miben hibázott az ivással. Beaumarchais erre hosszú előadásba kezdett, hogyan kell a poharat tenyérrel alulról melegíteni, hogy a párlatból a bor lelke felszabadulhasson, miként kell a számtalan illatot magunkba szippantani és érzékelni, a színt és a folyadékfelület gyűrűjét értékelni, azon a napfényt felszikráztatni, stb. A kiszikkadó szájú angol a fertály óra magyarázat után nyilvánvaló hangsúllyal kérdezte meg: és aztán? – Azután letehetjük a poharat. A többi már nem érdekes… felelte az író egyszerűen.
Tehát elsősorban írni kell. A többi nem érdekes.

---

Forrás: Utunk évkönyv 1986

1. Nászta Katalin:
   2018. április 10. 02:58

   EZ AZ!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ