A kék hegyek sem látszottak, olyan homály telepedett a táj vállaira. Vaskos szürkeség, és eső- eső, már sokadik napja zuhog. Türelmesen nézem innen bentről, s úgy érzem, nem csak a természet szenvedi el a nyomasztó színjátékot, de valahol én is. Mintha rám nehezedne ez a köd, mintha összegyűrődnék alatta, akár egy rongydarab. Igen… igen… már a gondolataim is elfogytak, és a mindennapi gondokról is megfeledkeztem. Folyamatosan zuhog. Ázik a világ, ázom én is idebent. Nem jár senki, csak az a hosszúszőrű kutya.
Kedvetlenül néz fel az ablakra, hátha kijut valami ételmaradék neki, hátha megszánja valaki. Bátortalanul repdes a gondolat agyamban. Mi a különbség köztünk? A kutya ül és vár. Én is ülök és várok. Csuromvizes szegény. Sajnálom őt. Ő nem sajnál engem. Ha eltűnik egy időre, azt hiszem, megdöglött. Nem az én kutyám. A múltkor majdnem elütötte egy kocsi. Egy koppanást hallottam, odarohantam az ablakhoz, és láttam, hogy megáll az autó, a kutya vonítva elszalad. Gondoltam, hogy elveszítettem őt. Ki akartam kiabálni: nem látja, hogy ott a kutya?! Mit tett vele?!
Gondoltam, hogy eltörött a lába, vagy megsérült nagyon. Lehet, meg is döglött. Nem az én kutyám… nem jött másnap. Megmaradt a neki tartogatott étel. A hűtőben találtam egy jókora szalámivéget. Hiányzott a kutya, de hiába vártam. Ültem az ablaknál, mint most. Akkor nem esett, de szomorú voltam. Másnap is vártam. Akkor sem jött. Aztán egyszer megjelent, fehér szőre fekete lett a rászáradt vértől.
Gyere, kutyus, gyere….- örültem, és ami ehető volt, mindent ledobáltam az erkélyről. Csóválta a farkát és evett. Aztán gyorsan visszahúzódott az úton túli füves terepre. Talán félt. Ösztönösen félt a járművektől. Ki tudja, milyen sebet ejthetett rajta…
Most itt ülök, a kutya fel- felnéz az ablakra.
Nem különbözünk sokban, ugye, barátom?
Magamba roskadok, és nyalogatom fájó sebeimet, akárcsak te teszed. Mi némák vagyunk egymásnak, de jól kijövünk. Tudod, az emberek fecsegnek, össze-vissza dolgokról mesélnek, nem is értelmesek… Te sokkal értelmesebb vagy mindnél. Csak arra kérlek, ne tegyél meg értem akkora áldozatot, hogy ebben a nyomasztó, esős-ködös világban áztatod magad. Én gyűrött vagyok most, és képtelen, hogy intsek neked: Itt vagyok… Azért nem tűntem el. Hidd el, megvagyok. Na jó, ledobok egy darab kenyeret, így tudni fogod, hogy semmi bajom… csak az eső csorog, s belőlem a szomorúság… Ázunk mindketten… milyen egyforma a sorsunk… pedig még egymás nevét sem tudjuk…

A szerző nemrég megjelent, Pszichokrízis c. kötetéből