Füstbe ment vers (?)
A Magyar Költészet Napjának ünnepére, 2018
Pusztai Péter fotógrafikája
A Káfé főnix felkérésére válaszoltak – a beérkezés sorrendjében – a következők:
Cselényi Béla: Elszállt egy-egy vers…
B. Tomos Hajnal: Nem értek egyet töredékeimmel
Hadnagy József: Térképek és csillagképek
Nászta Katalin: Majdnem mindenem töredék
Jóna Dávid: Más írni és más szerkeszteni
Cseke Gábor: Egy versem szertefoszlott
Csata Ernő: Általában teljes verseket írtam
Demeter Mária: Keresek, elveszítek, találok…
Albert-Lőrincz Márton: (Mert adni kéne)
Ady András: Ezt itt véletlenül megtaláltam
Kenéz Ferenc: A játék a szavakkal könnyű, a munka velük már nehezebb
Keszthelyi György: Sehol nincs egész
Székely-Benczédi Endre: Megsárgult, füstös papíron…
Füzesi Magda: Minden napnak létezik egy-egy töredéknyi költészete
Faluvégi Anna: Magból nőtt hajtás
Kristó Tibor: A csökevény verssorokról…
Somorčik Szombath Rozália: Még az álmomban vagyok
Demeter József: Őrláng
Para Olga: Sajnálom az eltépett verseket
Albert Csilla: Füstbe ment regény…
Demény Péter: Nyilvános piszkozat
Komán János: Levertség
Szente B. Levente: Ha vers és ember találkozik
Petőfi Sándor: Füstbement terv
Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.
(Dunavecse, 1844. április.)
(Kérdések Hozzátok, melyekre szabad akaratból válaszolhattok, mi közlési szándékkal tettük fel, ahogy az már évek óta gyakorlatunk)
Előfordult már Veled, hogy – Petőfit parafrazálva – „füstbe ment” a versed, vagy legalább is az ötleted, ami írásra késztetett?
Ha igen, mesélnél-e róla? Elmondanád-e számunkra a történetét, hátha okulunk belőle?
Maradt-e utána valami nyom, vagy megszabadultál tőle?
Ha maradt, megosztanád-e velünk?
Hogyan élted meg: kudarcként vagy hasznos tapasztalatként? Esetleg másként?
Mit gondolsz, az ilyen „füstbe ment” versek – próbálkozások, töredékek, csirák, maradékok stb. – hozzátartoznak a költészet mindennapjaihoz? Vers-e még a „füstbe ment vers”?
József Attilának száznál is több töredéke maradt fenn, s ma azokat is nagy becsben tartják.
Magadról szólva: érdemes-e a töredékekkel foglalkozni? Van-e levonható tanulsága számodra az erről való töprengésnek?
JA töredékein túl Ady verse is figyelmeztet: „Minden egész eltörött” (Kocsi-út az éjszakában), s Kassák Lajos se hallgatja el: „de az ember mindig be van csukva s bőre fölött észrevétlenül elszaladnak a világok”.
Vallomásban, versben válaszolhatsz – ahogy Neked tetszik. A költészetnek nem csak egy napja van, s minden napnak létezik egy-egy töredéknyi költészete. Hogyan vélekedtek ti erről, foglalkoztok-e saját töredékeitekkel, volt rá példa, hogy később egész vers készült belőle, vagy egy versből töredék lett?
Az ember, amikor fiatal egész verseket ír, később töredékeket, vagy már akkor is töredékkel kezdi, és végül töredékkel fejezi be? Hogy van ez?
Írjátok meg nekünk március végéig (31). Hogy maradjon időnk közlésrendbe állítani verseiteket, vallomásaitokat.
Köszönjük!
Káfé főnix
Cselényi Béla: Elszállt egy-egy vers…
Hogyne, előfordult már, hogy elszállt egy-egy vers, de nagyon ritkán: mindennapi írás mellett is csak évente egynél kevesebbszer. Emlékszem, hogy talán ’77 nyarán megjelent egy rím a lelki szemeim előtt, olyanszerű, mint mondjuk „… ág áll / … ágál”, de nem pont ez. Hazamenet jutott eszembe, aztán örökre kitörlődött belőlem, noha friss még a 22 éves agy. Pont az a rím sosem jutott többé eszembe. Kudarcként éltem meg. Most már hosszú évek óta állandóan van nálam papír és ceruza, akkor — úgy látszik — még nem voltam ilyesmire felkészülve. Igen, a meg nem írt vers is vers, csak megmarad a virtualitás szintjén. Azt hiszem, más költőknél gyakrabban fordul elő ilyesmi, s az is lehetséges, hogy mire megkerül a hiányzó láncszem, már elszállt az ihlet… Vers a füstbe ment vers is, csak örökre a Parnasszus egébe veszett, nem csapódott ki, nincs földi vetülete. Szerintem érdemes a töredékekkel is foglalkoznunk; sokat tanulhatunk belőlük –, mármint nem az el nem készült vers esetleges tanulságára gondolok, hanem arra a lélektani lehetőségre, hogy a megkerült töredék alapján jobban megismerjük a szerzőt. Jegyezni szoktam az álmaimat például. Sokat elárulnak magamról, holott mire felébredek, többnyire már csak töredékesen emlékezem rájuk. A forrás nyomatékos kiemelésével(,) lehetséges egy-egy ilyen töredék kiegészítése a megtaláló szája íze szerint vagy a (néhai) költő vélt stílusában. A ’80-as évek elején az ötleteimet is lejegyeztem és utólag kidolgoztam, de nem minden ötletre jutott vers. Utólag nem kerestem meg ezeket a ’82-’83-as ötleteket –, érdekesebb ötletekkel szolgál az adott nap. Lehet, hogy egy-egy versből kinagyítottam egy-egy ötletet és önálló versként megírtam, de mindig meghagytam az eredetit is, s aznap — ha lehetett – írtam még egy eredeti verset is, hiszen magunkat parafrazálni is csak puszta parafrázis. Most tizedik kötetemen dolgozom. A szerkesztésnél tartunk. Kihasználom a bátyám segítségét. Volt olyan, hogy egy-egy versből csak egy-egy részt emelt ki. Ha egyetértek a szempontjaival, a cím alatt
feltüntetem, hogy „[részlet]”. Remélem, kevés ilyen csonkolásra lesz szükség. Azt hiszem, az ember nem ír eleve töredékeket, legfeljebb ötleteket. Olyan már volt, hogy 15-18 éves koromban tudományos-fantasztikus regénybe vagy amerikai krimi-forgatókönyvbe kezdtem és nem sikerült (évek alatt sem) befejeznem. Egyszerűen kinőttem belőlük. De olyan verstöredékem nincsen, amit ne tudtam volna befejezni. Persze ez már finom keresős kérdés. A napokban például álmodtam két sort egy balladából: „száraz ágon csügg a legény / még szebb hogyha tőzegen ég”. Nem fejeztem be, mert a cselekményt nem álmodtam meg, s ötletem sem akadt hozzá, hanem zárójelbe tett címmel láttam el e két sort: (álmodott balladarészlet), s alája tettem a dátumot, amely egyben az álomnak is keltezése: Budapest, 2018. II. 6.
B. Tomos Hajnal: Nem értek egyet töredékeimmel
Nekem nincsenek verstöredékeim, mert a megszakított sorokat és strófákat mindig kidobom. Költészet dolgában nem vagyok az „újrahasznosítás” híve. Ha írás közben megszakad a „diktáló” gondolat, azt jelenti, hogy hirtelen rádöbbentem: nem jó az eredendő ötlet, vagy nem látom az elképzelt mondandót versalakban. Akkor pedig miért tölteni efféle kacatokkal a „sufnit” ? Miért erőszakolni rá egy új versre – mely immár hangulatban és mondandóban távolról sem lenne ugyanaz – egy eleve „becsődölt” ötletet? Olyan ez mintha elszabtad volna az anyagot, aztán mégis próbálsz belőle, legalább egy zsebkendőt összetákolni, holott az se színben, se minőségben nem felelne meg az új holminak.
Persze, ha nagyon őszinte vagyok magamhoz, maradtak fenn tőlem is töredékek, de azokkal úgyszólván nem értek egyet.
Pár évvel ezelőtt az egyik lapszerkesztő azt kérdezte beküldött versem kapcsán, hogy miért haraptam el a mondandómat a vers végén, holott az a lehető legkerekebb és legvilágosabb volt…legalábbis az én megítélésemben. De azért szöget ütött a fejembe: ezek szerint megtörténhet, hogy nem minden lezártnak tekintett vers egész és sérthetetlen, ha az olvasó hiányol belőle valamit, kívülállóként úgy érzi, valami „sántít”abban az alkotásban, mondandója nem tapint rá a lényegre. Nos – a zseniket kivéve – ez bármelyik költővel előfordulhat, még ha meg is semmisíti az összes „füstbe ment” versötletét, maradnak utána töredékek.
SZAVAKBA TÖRDELVE
Milyen a szív hangja,
ha senki sem hallja –
beszél-e egyáltalán,
mikor beáll a fényhalál,
vagy csak bennem,
mint csupasz, sápadt falak,
konganak társtalan szavak ?
Egy életnyi pozdorjával,
Kelemenné- áldozattal
mindenki tartozik –
legyen hát az enyém,
mi VERSBE törődik.
(SZÁNDÉKOS) TÖREDÉK
hóból esőbe
és vissza
sistereg a szürke
elkenődve
nyálas massza
koránszült tavasz
vagy dadog a február
egyre megy
akár a végkiárusítás
(mocskos rakomány)
besűrít és kiborít
a domboruló homály –
ez a vers is
csak hadova
csepeg-cseperész
csigás fondorlat
hull a papírra
másfélszer két sornyi
sötétkék bámulat
csak betűket ugat
hevenyész mert merész
szándékosan pontatlan
mert úgy tudja, holnap
kisüt s akkor lekoppan
ami most még
itt kering álmosan
és tétova
mint félkész kocsonya.
Hadnagy József: Térképek és csillagképek
Elfogult térkép a költészetről
A költők sokat aggodalmaskodnak, hogy vajon megmaradnak-e, vagy „füstbe mennek”. Ami engem illet, addig-addig nézegettem a magyar irodalmi tájat, amíg kialakult bennem egy – hitem szerint – mindenki számára elfogadható térkép. Ezen a térképen minden van, ami szemnek kellemes: hegyek, dombok, alföldek, folyók, patakok, erek, források, kövek, sziklák, tengerek, városok, falvak, fák, erdők, bokrok, füvek, nagy folyók, kis folyók, nagy hegyek, szelíd dombok, kopár sziklák, amelyekre talán majd, egyszer magod hord a szél, lombhullató erdők, amelyek időnként zöld, majd színes lángba borulnak, örökzöld fenyvesek, kövek, törmelékek a patakban, a patakok partján, a sziklák lábainál…
Valószínűleg a Maros mellékén élőknek a Maros szebb, nagyobb, mint a Tisza, az Alföldön lakóknak szebbek az alkonyból pompázatos színeket merítő gémeskutak, mint a Székelyföld csikorgó kerekes kútjai – semmi baj, ha egyesek lelkében az elfogultság kissé átszínezi az irodalmi térképet; belefér, hiszen, túl a mindenki számára nyilvánvalón, egy kicsit mindenki elfogult. Sokan József Attilát tartják a legnagyobb magyar költőnek, én nem tágítok: nekem Petőfi a legnagyobb, Petőfi nélkül József Attila, mint költő, talán meg sem születik, és ha valaki ezért elfogult dühében meg akarna verni, elfutnék. Ilyesmiért nem érdemes verekedni. Vitatkozni igen, kocsmazárásig, és azon is túl.
Nyilvánvaló, hogy a hegy nem folyó, a patak nem domb, a szemét, nem töredék; ha ilyet állítanék, verést érdemelnék, kocsmában és kocsmán kívül is. Mindegyik a maga sajátos módján alakítja a líra földrajzi felszínét. Nehezen lehet megélni olyan tájon, ahol csak hegyek, csak erdők, csak nádasok, csak alföldek fordulnak elő. A Petőfi-hegyek körbefognak, időnként túrázom egy nagyot bennük, az Arany-folyóra úgy gondolok, mint a Nílusra, amely azóta is termékeny iszapot hord az elsivatagosodással fenyegető lélekre. Aztán visszatérek a magam vakondtúrásai közé.
És az is nyilvánvaló, hogy a töredék nem szikla, de idővel kizöldülhet. A költészet – minden művészet – napsütése, esője, szele, vihara az idő. Idővel a szikla, a kő, a törmelék kivirágozhat, a nagynak tekintett folyók kiapadhatnak, a felhőket karcoló hegyek eltűnhetnek.
Elfogult csillagkép a költészetről
Meggyőződésem, hogy létezett költészet az írás kitalálása előtt is. Az első vers az első gyerek sírása volt, és az első örömvers ebből a sírásból szakadt ki, és így tovább, amíg a magyar valóság egét ellepték a csillagok, bolygók, napok, holdak, üstökösök, bolygók körüli törmelékek. Pontosan visszakövethetetlen, hogy melyik költő melyik „égitestből” szakadt, illetve szakad ki; feltételezésem az, hogy valamennyi költőben az égitestek történetét alakító erők működnek: füstből gyúródnak látható, leírható jelenségekké, vagy valamelyik „égitesttel” ütközve, vagy annak vonzásába kerülve állnak sajátos ívű pályára.
Szeretek így tekinteni a költészetre, s általában az összes műalkotásra: fölfelé. Így semmi sem vész el, ott fönt még a töredéknek is van helye, mint a Szaturnusz gyűrűit alkotó kisebb-nagyobb szikladaraboknak, mint a tekintet számára inkább nem létező, mint létező üstökösöknek. Nem ismerhetünk minden költőt, írót, képzőművészt, az egyes műalkotásokat még annyira sem, de ismeretlen és ismert költők, írók, festők, szobrászok és műalkotásaik képezik a magyar valóság egét, amely csak a csend elfogulatlan, mélykék-éjszakájában látható.
Vulkánkitörés, füst nélkül
Verseim nagy része füstbe megy,
és nem marad utánuk semmi,
kissé csípi a füst szememet,
de igyekszem nem szívre venni,
hiszen – hiszem – , tisztábban látok
azután, és múlik a sajgás,
mit a pernye süt reám; várok –
hol vetettek, ott van aratás.
Nem én vetek, én csak tanulok;
az élet veti el a tüzet –
ott a mélyben; közben vajúdok,
míg megremeg vas, kő, fa, füvek.
És egyszer csak feltör a láva,
mintha méz volna, oly csendesen,
s ráfolyik a papír lapjára,
füst nélkül – majdnem hogy hidegen…
Füstbe mennék
A londoni Szent Pál-katedrálisban a lépcsőfokok
egymásba kapaszkodva vezetnek föl a toronyba,
tartószerkezet nélkül, alattuk szédítő mélység,
félsz, lezuhannak, de nem: Ikarosznál okosabb
volt a kőszárnyak faragója; mint visszaverődő fény,
suhannak fölfelé, közelebb a Naphoz…
Volt ott törmelék, nem kevés; ennyivel könnyebb
a kő szárnyalása: sok tollal, pihével felér.
Töredékek – megtörettetéseim törmelékei –,
ha mind egymásra rakhatnálak, közelebb repülnék
a Naphoz a legmagasabb katedrálisnál is,
és le sem zuhannék, mint Ikarosz – füstbe mennék…
Nászta Katalin: Majdnem mindenem töredék
Sok töredékem van. Ha belegondolok, majdnem mindenem töredék. Ma, amikor már a vers is próza, egy elkezdett és be nem fejezett, ki nem bontott gondolat is – töredék. Azért hagyom abba, mert meghalad. Engem halad meg. Félek, elengedni, utána menni, követni, mert ki tudja hol áll meg? Végül is nekem kell kézben tartani. De ha nem látom a végét, nem merem. Mint aki gyáva még játékból is végiggondolni valamit. Mert már tudható, mindennek van következménye, uralnunk kell a gondolatainkat is. Fegyelmezni, ne kóricáljanak szanaszét. Mintha ők tartanának össze. De hát nem így van? Ezért időnként megriadok egy-egy vers-, vagy gondolat ötletemtől és megálljt parancsolok. Persze, ha elég erős, kiszabadul, és lehet, maga alá temet. Lesz-e valaki, aki kiás majd alóla?
Egy-egy töredék része az egésznek. Újraolvasom József Attila, mások töredékeit, kerek egész szinte mind. Bár nem írta tovább, vagy félbeszakítottnak tűnik. Mintha biztos lenne abban, aki olvassa – érti. Nem kell kifejtenie. Többet is mond azzal, hogy nem „magyarázza”. Mint gerezdből az egy szem szőlőt – tálalja. Benne az egész.
Néha vers indul belőlem valamilyen hatásra, benyomásra, el is kezdem, az első két sor kipenderül a tollam alól, aztán az ijedt értelem féket szab nekik – nem oda Buda! s megállok. De olyan is volt, hogy megírtam az egész verset, majd öncenzúrát alkalmaztam, és töröltem az egészet, kivéve az első kettőt – ami elindította.
A szempont, ami vezérelt minden esetben a versem minél pontosabb értetése. Néha szűkítettem a kört, néha tágítottam. Mintha megszabhatnám, ki hogyan vélekedjen, mit érezzen.
Az alábbi versem az első két sorral indult, a következő sorok a kötetben már elmaradtak.
Felismerés
most már tudom a világ fáit
a fában megdermedt csillagot
lüktetés, amit kisugárzik
zene, amiben jön felém
és ki nem bonthatom
ott, ahol titkos alagutak
vezetnek a világ felé
szétbomlik, megszül, eltakar
virágok közé fon a dal
s a táj rokon
a lélek engedelem
a lét kiterjed mindenre lenn
az árnyak önmagukba érnek
az éj tapintható
sűrűjében te vagy az ének
s a láng el nem oltható
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve… mondhatnám József Attilával. Azt hiszem, amikor kibontja a költő a verset, megfosztja olvasóját attól a gyönyörűségtől, amivel maga fedezheti fel saját csodáit. Persze, ez alól kivétel, amikor szerelmes. És mikor nem az a költő?
– mert vak voltam és nélküled vakok voltak a csillagok –
Ez a mai, legfrissebb töredékem.
És egy másik, amit ma fejeztem be:
Bőröm alatt
őszintén? Istent várom
nem akarok rímeket a házon
nem akarok nehéz metaforákat
sem súlyos jelzőkkel nehezíteni
verslábaimat
mikor azt írom, ami van
nem támaszkodnak
megállnak lábukon a szavak
mit számít mit gondolsz rólam
nem tudod honnan vagyok
nem láttad bőröm alatt a napot
sem a holdat
az számít, amit akarok
nem ellenedre élek
így írok
világod-rengetőt
érted
2017-05-13 – 2018-03-09
Jóna Dávid: Más írni és más szerkeszteni
Előfordult már Veled, hogy – Petőfit parafrazálva – „füstbe ment” a versed, vagy legalább is az ötleted, ami írásra késztetett? Ha igen, mesélnél-e róla? Elmondanád-e számunkra a történetét, hátha okulunk belőle?
– Abban az alkotói kegyelmi állapotban, míg állni látszék az idő, addig az ember könnyen beleszeret a saját képeibe, szebbnél szebb gondolataiba, idővel azt tanulja meg az ember, hogy mi az, ami továbbadásra nem elég, nincs benne elég eredetiség, egyediség, különlegesség, olyan érték, amely a közlés feltétele. Akkor el kell engedni.
Maradt-e utána valami nyom, vagy megszabadultál tőle? Ha maradt, megosztanád-e velünk?
– Könnyen tudok törölni…
Hogyan élted meg: kudarcként vagy hasznos tapasztalatként? Esetleg másként?
– Az alkotói folyamat részeként tekintek rá.
Mit gondolsz, az ilyen „füstbe ment” versek– próbálkozások, töredékek, csirák, maradékok stb. – hozzátartoznak a költészet mindennapjaihoz? Vers-e még a „füstbe ment vers”?
– A szobrász lefaragott forgácsai jutnak eszembe. Ha Párizsban előkerülne Rodin eddig ismeretlen műhelye, és az ott talált márványhulladékot kiállítanák, az misztikus jelentéssel bírna, ahogy Van Gogh beszáradt festékes dobozai is, de például Mácsai Pál szövegmondásának elrontott jelenetei, vagy Szabó István filmforgatásának beégett snittjei az alkotói mércét nem érték el, így kell azokat kezelni.
József Attilának száznál is több töredéke maradt fenn, s ma azokat is nagy becsben tartják.
Magadról szólva: érdemes-e a töredékekkel foglalkozni? Van-e levonható tanulsága a számodra az erről való töprengésnek?
– Igen, a töprengésnek van, József Attilánál, Rodinnél és Van Goghnál van, nálam nincs. Számomra az az öröm, ha verseim használati értékkel bírnak.
JA töredékein túl Ady verse is figyelmeztet: „Minden egész eltörött” (Kocsi-út az éjszakában), s Kassák Lajos se hallgatja el: „de az ember mindig be van csukva s bőre fölött észrevétlenül elszaladnak a világok”. Vallomásban, versben – ahogy tetszik. A költészetnek nem csak egy napja van, s minden napnak létezik egy-egy töredéknyi költészete. Hogyan vélekedtek ti erről, foglalkoztok-e saját töredékeitekkel, volt rá példa, hogy később egész vers készült belőle, vagy egy versből töredék lett?
– Más írni, és más szerkeszteni, az egyik egy szárnyalás, megszabadulás, szabadság, kapcsolat önmagunkkal, a másik pedig önuralom, mérlegelés, szakma, kapcsolat másokkal. Mindkét említett példára egyébként már volt esetem, azaz töredékből lett vers, versből lett töredék. Az nem ritka, hogy egy mondat, egy kép indítja el bennem a verset. Ady egyébként azt írja, hogy nincs teljesség, nincs egész, nincs tökéletesség, sokféle út van, amelyen fut a szekerünk, köröttünk félig mély csönd és félig lárma.
Az ember, amikor fiatal egész verseket ír, később töredékeket, vagy már akkor is töredékkel kezdi, és végül töredékkel fejezi be? Hogy van ez?
– Úgy hiszem, erre a kérdésre az alkotótársaim nem adnak majd egybevágó válaszokat. Nem tudom azt elképzelni, hogy lekottázható az, hogyan szokott ez lenni. A korábban említett Rodin azt mondta, hogy egy szobrot nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Ezen a logikán haladva, más művészeti produktumoknál is nehéz azt mondani, hogy ez most egész, hogy kész van. Az irodalomnál technikailag könnyű hozzányúlni sorokhoz, más összefüggésekbe helyezni, új jelentést találni, vagy más jelentés szolgálatába állítani. Ha a szöveg és hozzátartozó jelentései foglalkoztatnak minket, ha ebben a főleg belső diskurzusban otthon érezzük magunkat, akkor az alkotófolyamat életformává válik, s ebben mi lassan költővé, íróvá formálódunk, olyanokká, akik tudunk valamit adni a másiknak.
koldus az éjben
az álmom néha magához kéret,
a száműzött remény érvei jók,
az ösztönöknek szép elégtétel,
a kikötőt felejtő búvárhajók
mázsás hitének dől be a rítus,
levét ereszti, ha szorít a prés,
ujjbegy ha néha porba is rajzol,
átmenet lesz, nem megérkezés
koldus zsebében ott lesz a holnap,
miközben gyötri a penészes múlt,
virrasztott szemnek hideg a reggel,
árnyékot látott, hát utánanyúlt
megszokást féltő voltaképp ember
törékenységét védi a csend,
homokba ásott fejjel nem hallja
a vétkező múltat mi jelent teremt
kőpadlón koccan az üres pohár,
tompa magány, ha alámerül,
itt hagyott mondat ránt le a mélybe,
s a kobalt-kék éjben ellenszegül
a nyugalom csikkjét tapossa más is,
parazsát veszti az élet megint,
fekszik a földön a kidobott lélek,
káromkodik egyet, s megint beint
kidobott paplan, zacskó a zoknin,
kartonra feküdt újra az est,
rongyos felhők alatt a város,
koldus a lélek, koldus a test
Cseke Gábor: Egy versem szertefoszlott
De vajon tényleg? Egyre többször teszem föl magamnak a kérdést: létezett-e egyáltalán az a vers, amiről valamikor, mintegy tíz valahány évvel ezelőtt azt hittem, hogy semmivé foszlott a virtuális térben?
Ezt az esetet nyugodtan nevezhetem „füstbe ment vers” szindrómának; emlékezetem szerint a verset egyetlen éjszaka, már csíkszeredai nyugdíjas éveim elején, jóval éjfél után, néhány pohár italt felhajtva, tákoltam össze (?). Azóta is próbálom összerakni a történteket, de csak annyi rémlik fel, hogy a számítógép képernyője erőteljesen villogott, olykor megpróbáltam elmenteni az idő teltével gyarapodó szöveget – azóta sem emlékszem belőle egyetlen szóra sem –, aztán amikor alfa állapotomból fölriadtam, döbbenten láttam, hogy a dokumentumok között nyoma sincs versnek, a képernyő egyhangúan villódzik. Nem tudom azóta sem, álmodtam-e egyáltalán az egészet, vagy valóban elvesztettem egy versemet, amit egyre nagyobb kíváncsisággal szeretnék megismerni, mert bár versben megpróbáltam „kiváltani” magam előtt, valójában úgy tűnik, még sem voltam képes elengedni.
A dolog különösen azért bosszantott, mert úgy tudom, azzal a verssel indítottam volna egy összeállítást, amit a Székelyföld folyóiratnak szántam; az avatta volna fel első jelentkezésemet a lapnál azután, hogy Bukarestből Csíkszeredába költöztem. Ezért is ajánlottam a kimagyarázó verset a folyóirat alapító, akkori főszerkesztőjének.
Azóta sem dolgoztam föl magamban teljesen a veszteséget, de amikor felidézem az esetet, azzal vigasztalódom, hogy talán csak a képzelet játéka volt az egész – álom, akár a többi, amelyek nyomában immár késő útnak eredni…
Egy versem szertefoszlott
Ferenczes Istvánnak
egy versem szertefoszlott mint az álom
mint papundekli bőrönd ott túl a gáton
a vízbe hullva nem lett belőle vízihulla
volt nincs elillant nyoma vész csupa nulla
pedig mily büszke voltam a percre
mikor ujjam a végszót a gépbe verte
s míg lazán hátradőltem az éji lámpa égett
a képernyő hirtelen elalélt hófehér lett
csak néztem bambán nem hittem a szememnek
mit összehordtam nemrég soronként szerte pergett
egyetlen szó se jött át az űrön támadt résen
csak egyet hajtogattam hogy nekem végem végem
pedig hát itt az új vers mely a régit kiváltja
bár ő csak kisebb testvér s azt kérdi hol a bátyja
hogy tűnhetett el nyomtalanul mint kutya az éjben
megzavarodva dúdolok röhögve talpig feketében
Forrás: Csöndfűrész zenéje. MEK
Amíg ez a történet kerek egésszé összeállt, mindegyre azzal kísérleteztem, hogy kiderítsem: lehetséges-e, hogy a költő eleve, szántszándékkal töredéket, torzót írjon? Napokon át gyártottam különbnél különb töredékeimet, amelyeket ha jól megnézünk, talán egésznek is beillenek, hiszen a legnagyobb teljességgel megvalósult bennük az eredeti költői szándék (itt-ott talán még túl is szárnyalva azt), aztán felbukkant egy már-már feledésbe merült négysoros is, tavaly nyáron követtem el, mikor egy kanadai tó partján nyaraltam, melynek roppant vízfelülete, ritka nyugalmi állapotát leszámítva szüntelen mozgásban, már-már tengeri hullámzásban volt, s ez a folyamatos aktivitás annyira lekötött, lenyűgözött, hogy egy különösen mozgalmas napján elhatároztam: mindenáron versbe foglalom a végtelen, álmosítóan monoton, ennek ellenére izgató nyughatatlanságot, de az alábbi négy sornál istennek sem jutottam tovább:
kő a kőhöz mint verődik
mint csapódik szüntelen
majd a hullám szerteszórja
nincs eleje s vége sem
Beláttam, hogy ami sikernek látszik benne, az is csak látszat, s mind jobban lerí róla az Eminescut mímelő, filozofikus nagyképűség. Pár nappal később, látván a viharossá vált támadó haragját, a „hullámok dala” is megkísértett: elképzeltem, mi lenne, ha „lekottáznám” azt, ahogy pillanatnyilag hallom és elképzelem locsogó ügyködésüket, miközben derékig állok ismétlődő rohamuk útjában:
jövünk-jövünk,
földhöz verünk,
ez az egyetlen
fegyverünk
Ezúttal se jutottam tovább, s bár nem vagyok elragadtatva az eredménytől, de azért fél év után megkockáztatom: mégis csak valami.
Legalább megpróbáltam.
Csata Ernő: Általában teljes verseket írtam
Aki verset ír (még akkor is, ha nem költő), azzal gyakran megesik, hogy elkezd írni és egy idő után (ha nem túl rövid a vers), nem súgnak, nem jön felülről a szöveg, elakad az írás, bármilyen erőlködés ellenére. Ilyenkor vagy törlöm az egészet mérgemben, vagy elmentem és várok ihletgazdagabb percekre, amikor újra folytathatom.
Gimnáziumi éveimben volt egy 200 oldalas verses füzetem, amelyet kézről kézre adtak az osztálytársaim, így olvasták kéziratként, amelyik aztán az utólagos költözködések alatt elveszett (füstbe ment), egy részük valószínű megmaradt a Salamon Ernő Elméleti Líceum faliújság archívumában.
Most természetesen sajnálom, hogy nem vigyáztam a füzetre, amiből a fiatal éveimről olvashatnék saját érzéseim alapján, de a megélhetésért folytatott napi hajsza mindent felülírt, gondolom nem csupán nálam.
Én általában teljes verseket írtam, amelyeket aztán sokáig csiszolgattam, ma is előfordul, hogy több irodalmi portálon ugyanaz a versem nem azzal a címmel, vagy nem ugyanúgy jelenik meg, időközben javítok rajtuk, vagy azért, mert másként látom már a leírtakat, vagy mert figyelembe veszem az azonos irányú kritikákat is.
Természetesen, vannak olyan verseim, amelyeket örökre eldobtam nyomtalanul, vagy amelyeket többször eldobtam, majd újra elővettem és végül befejeztem. Ilyen a 2014-ben írt Üzenet Barguzinba című versem is, amelyik egyébként egy teljesen füstbe ment tervről szól:
Üzenet Barguzinba
Mi akkor is szeretünk Sándor,
ha Fehéregyházán nem lettél
hősi halott, az Ispán-kúti
kukoricásban a kozákok,
ha leszúrtak és megsebesülve,
fogolyként a Burjátföldre
elhurcoltak. Eljöttek véres
napjaid, melyekről álmodtál
és az örök hó mezejére,
távol Barguzinba sodortak.
Lelkedben egy bántó gondolat,
az öklödből kihullt a terv
és időtlen időkre füstbe ment.
Hazudtak az álmok szívednek
a remények is elárultak,
csak mi szerettünk meg örökre,
ha nem is lettél hősi halott,
szívünkbe zártuk verseidet
egy kietlen fagyos világban,
hol szomorú volt az életed.
(2014)
Petőfi halálával kapcsolatban ma sem jutott nyugvópontra az irodalomtörténet. A rendelkezésemre álló adatok alapján azonban biztosra kimondhatom azt, hogy:
– Petőfi holttestét sem a harctéren, sem az utána (1956-ban) végzett kihantolások alkalmával nem találták meg Fehéregyházán.
– Petőfi nevével jelzett sírkövet és sírt találtak Barguzinban, a csontleletek nagy valószínűséggel Petőfi csontjai, egy DNS vizsgálat gyorsan tisztázhatta volna a helyzetet, de az MTA megakadályozta a budapesti családi sírhely kibontását.
A több hónapos tanulmányozásaim alapján, végül ebben a versben rögzítettem mindazt, amit erről gondolok, mármint azt, hogy én Petőfit nem azért szeretem mert hősi halott lett (bárhol is), vagy hadifogolyként élt 1856-ig Barguzinban, ahol ma is élő utódai vannak, hanem azért, mert gyönyörű, világszínvonalú szerelmi és hazafias verseket hagyott ránk, bizonyságul arra, hogy az értéket nem az életkor, hanem az alkotás nagysága határozza meg.
Demeter Mária: Keresek, elveszítek, találok…
– Nekem minden versem „füstbe ment vers”, a költészetet mint múló napokat élem meg, elszálló füstben, felhőben benne vagyok én is. Soha nem éltem meg kudarcként, szomorúságként a nem befejezett versem.
– Szerintem a töredékek hozzátartoznak a költészet mindennapjaihoz.
– Érdemes- e a töredékekkel foglalkozni? Számomra csak ez van. Az úgynevezett egész versemben is van töredék, aminek egyszer eljön az ideje.
– Hogy az ihletből befejezett vers lett? Volt rá példa. Fiatalabb koromban én is törekedtem a „teljes vers” megírására, még akkor is, ha csak az asztalfióknak írtam, de már akkor éreztem, hogy ez nekem nem megy, mindig következett a fordítottja, mikor az egészből maradt egy gondolatcsíra. Attól függ, a körnek melyik pontján létezem, milyen szögből esik rám és dolgaimra a fény, próbálom a részecskéket lelkemhez és a természet áramlásaihoz. Én nem vagyok irodalmár, illesztgetem a szavakat, figyelve a bennük levő érzelmi, filozófiai tartalomra, csiszolom mint ékszerész. Keresek, elveszítek, találok, porrá török, keverek, felejtek ,emlékezem…, minden apróságot megforgatok.
– Szeretném rendezni a kicsi mozaikokat egy Minta alapján, a baj az, hogy én azt még nem látom. Pedig az kell legyen az én mandalám, egyetlen kötetem. Még hosszú az út – gondolom. Időm és türelmem van. Nő a töredékhalom és mint homokóra folyik égi forrásból a földre, de meg is lehet fordítani. Minden nap kezdem elölről.
– Most töredék egy versemből:
Az évek között határ van,
pókok szőnek finom kelmét
minden átjáró utas számára,
hogy múlandósága azt felöltse,
(Átjáró, 2005 )
Már egy jó ideje forgatom magamban, lehet a végén teljesen elolvad, mint a hó, de akkor más lesz a kilátás.
– Én a költészetet folyamatként élem.
Albert-Lőrincz Márton: (Mert adni kéne)
„Minden Egész eltörött”
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Torzó, ahányszor megkísért,
fölkorbácsol a kis csibész,
a vers, a nyelv karátos gyöngye,
erővel ver és mégis gyönge.
Odasúg egy szót, mintha sót
hintene a verslevesbe,
s e finnyás, nélkülözhetetlen
íz vonul végig a verssoron,
keserűn, mint a büröklé,
a szófoszlány, a szósuhogás,
vagy édesen, mint a törökméz,
hol túl kevély, hol túl sovány.
A fül, mely hallja, – édes dallam -,
s a nyelv, mely ízét kóstolgatja,
két nagy zsarnok, minden áron
az Egészet kérik számon.
Te csak annyit törsz a nyelvből,
amennyit elbírsz, és ebből
osztogatsz, mert adni kéne,
amíg az Egész nem tör kerékbe.
(Szabadidőmben)
Nem kérték,
de ritkán megfizették.
Így tettem szert
tetemes szabadidőm
értékének lemérésére.
Ha vers lett belőle, az jó,
igaz, nem csaptak tenyerembe.
Miért is kellene szégyellnem, ha torzó?
Én magam adtam hozzá
füstbement verseimhez
Ady András: Ezt itt véletlenül megtaláltam
Előfordult már Veled, hogy – Petőfit parafrazálva – „füstbe ment” a versed, Vagy legalább is az ötleted, ami írásra késztetett? Ha igen, mesélnél-e róla? Elmondanád-e számunkra a történetét, hátha okulunk belőle?
Nem mondom, hogy nem volt mindig is ifiálmom (pláne, míg somolygás nélkül titulálhattam így magam), hogy könyvet írok, verses kötettel rukkolok elő: azonnal. Ab ovo, vagy ex nihilo ha úgy tetszik, s majd szelíd önszerelemmel kasznizom be a környezet csodálkozó hódolatát. „Élőben” egy elvet követtem: előbb publikálni jobbra-balra, majd, ha ebből tanultam, akkor tán jöhet a könyv. Ezt tartottam normának, bár akkor ezzel kisebbségben voltam. Így rengeteget írtam a fióknak, ezeket is lehet füstté vált verseknek nevezni, gyakorlóknak, amelyekre aztán sosem, vagy csak ritkán tértem vissza, így… elillantak maradtak.
Maradt-e utána valami nyom, vagy megszabadultál tőle? Ha maradt, megosztanád-e velünk?
Éltem majdnem két évtizedet egyféle magát képező macsó szuperlatívusz-életminőség szerint: két család tutujgatott, maradhattam eredeti-egyke, jócskán beleszabadulva egy olyan világba, amely már azért jóval felnőttebb, felelősebb volt mint én. Összeírtam zöldet-vereset, ez alatt hódolhattam azon „különcködésnek” is, hogy plajbásszal és papírra. Amikor körülbelül hat éve elköltöztem a lakásból, amelyből addigra, lassan Oda Fel költözött a családom, s melybe a látszólagos dinasztiát jelentő másik családom sem követett soha… akkor kilencven literes szemeteszsákokra „kóstáló” papíranyagot dobtam ki. Verseket, zömmel, illetve elemzéseket. Verseket, amelyekre mindig vissza akartam térni, beleírni őket írógépbe, számítógépbe… s amelyekről mindig sejtettem: sosem fogom őket „objektiválni”, megmenteni saját dögségem elől.
Ezt itt véletlenül megtaláltam, meg, mert Cseke Gábornak elküldtem még 2002 márciusában, és még a rmsz/pcnet-es címre, még a Romániai Magyar Szóhoz, a Színképbe. Megmaradt, mert közölték, nem ment tehát, csak majdnem-füstbe, megmaradt, mert nem „csigalevélben” de „forradalmi” emilben postáztam. Megmaradt, mert az utolsó két sort úgy biggyesztettem az eredeti szövegtesthez, még a send-gomb nyomása előtt… jobb hatásért, többlet-töltetért. Töredék volt, a füstté váló kategória egészen a szüszpansz pontokig, onnan már Gábor is versnek nevezte: megmaradt hát.
Remény
Mint hajnal mélyén felzavart gémek,
– időbe vájt, kifakult emlékek –
Ha félelmek sorfala közt,
Álmaimra vetkőzve kergetnek fényre,
Hosszúszárnyú rémek,
Lassú táncba kezd, meglel
A vérszínű reggel – felkarol, felkap –
Tán hamvaim fölé emel.
…néha másban, tükröződve
Néha rád találva.
Hogyan élted meg: kudarcként vagy hasznos tapasztalatként? Esetleg másként?
Amint költöződve cipeltem le őket a szemeteshez, kissé fájt… jó,… majd beledöglött a narcismusom, azaz valóm fele. Amit leszűrtem ebből, hogy bármely vonzó és régiesen (sch-val) egyedieskedő, kapásból nagyon szittya, „tradíciós” ha ceruzával kapirgálom egy aszúfoltos szalvétára a következő csodaszarvas legendáját, és így tovább… azért nem árt ha ezentúl hard-diskre mentek. Azóta gépbe írok, azonnal és pozőrség nélkül, pórias nyugalommal. A kérdés másik részére válaszolva: nem igazán javítok, versre akkor térek vissza, ha becsapom magam… mondjuk cím nélkül hagyom és címadásért még előveszem, vagy akkor térek vissza, ha valaki nekem fontos literátus-lény szól, hogy ez jó, a veszte kár lenne… egyébként abból tanulok, hogy ki és mit hoz le tőlem, vagy hol hoz le.
Mit gondolsz, az ilyen „füstbe ment” versek – próbálkozások, töredékek, csirák, maradékok stb. – hozzátartoznak a költészet mindennapjaihoz? Vers-e még a „füstbe ment vers”? József Attilának száznál is több töredéke maradt fenn, s ma azokat is nagy becsben tartják.
Ha abból indulok ki, hogy versgondozásilag nehezen gondolok valaki nálam trógerebbre, s feltételezem, azért az alkotók inkább tekintenek minden valamirevaló töredékre édes-gyermekükként, akkor mindenképpen a versi-mindennapok és a költészet részei. Az is rendkívül fontos, hogy ki mennyire felfedezett, mennyire mutat inkább a glokális és globális felé, mint képez lokális értéket…illetve mennyire veszi rá ez az érték az ítészeket, értőket, hogy kutassanak töredékek után. Gondolom mindenkinek verse ha füstbe ment is, az más kérdés, hogy vannak távolról látható füstoszlopok és vannak talaj-mentiek.
Magadról szólva: érdemes-e a töredékekkel foglalkozni? Van-e levonható tanulsága számodra az erről való töprengésnek?
JA töredékein túl Ady verse is figyelmeztet: „Minden egész eltörött” (Kocsi-út az éjszakában), s Kassák Lajos se hallgatja el: „„de az ember mindig be van csukva s bőre fölött észrevétlenül elszaladnak a világok”.
Vallomásban, versben – ahogy tetszik. A költészetnek nem csak egy napja van, s minden napnak létezik egy-egy töredéknyi költészete. Hogyan vélekedtek ti erről, foglalkoztok-e saját töredékeitekkel, volt rá példa, hogy később egész vers készült belőle, vagy egy versből töredék lett?
Az ember, amikor fiatal egész verseket ír, később töredékeket, vagy már akkor is töredékkel kezdi, és végül töredékkel fejezi be? Hogy van ez?
A próbálkozások, ha már próbálkozásnak indulnak, gyakran állnak le kedv- és „kegy”-szegetten. A töredékek kilencven százaléka úgy is marad, ha csak nem kanyarítanak vissza, de ezt a referencia-mások teszik, sokszor a költészet/tehetség/eredetiség-morálhoz, és munkamorálhoz értő feleségem. Ha valamit átdolgozok, de már sajnos távolra engedtem az eredeti hangulatot, érzést, gondolatot..akkor csődpoéma lesz belőle, nem az, amit már startból nem tudtam megírni, hanem valami más, teljesen idegen, sose veszem elő többet. Summa: a saját töredékek nem fontosak, de a másokéi csemegék lehetnek. El kell képzelni: adott a költő, a nagy, a beskatulyázott, a megemlékezéseken, temetéseken, keresztelőkön és politikai platformokon versileg emlegetett, használt-kihasznált-elhasznált, a nemzeti, az európai, a törzsi és a sámán rejtőszín sátrából éppen kitámolygó, a legek archetípusa mindig épp aktuálissá prostituálva…s akkor egyszerre előkerül egy töredék, mely váltja, megváltja, kiváltja, egyértelműen jóvá, fehérek, vörösek, menny és pokol számra, csuhás és/vagy csuklyás ideológiák számára elérhetetlenné teszi. Sors bona, nihil aliud? Lehet, de akkor a jószerencse is töredékes.
Kenéz Ferenc: A játék a szavakkal könnyű, a munka velük már nehezebb
A Ti „ünnepi ötletetek”, mint más alkalmakkor, most is igazi. A vers „ötletével” már egy kicsit bajosabb, komplikáltabb a dolog. Bármi lehet ötlet, ezt tudjuk, de az már nem ötlet kérdése, hogy mi legyen az első sor. A vers-ötlet általában ritkán szokott igazán különleges, eredeti lenni („már mindent megírtak”), a megírás, ennek ellenére, furcsa mód bármikor, bármiből lehet különleges és eredeti. Ötlet lehet bármi, első sor csak az, aminek törvényszerűen első sornak kell lennie. A költői szabadság csak addig terjed, amíg el nem kezdődik a vers, attól kezdve ösztönös és tudatos, gondolati, érzelmi, logikai felkínálkozások és parancsolatok vannak, kapcsolati tételek létrehozása, kapcsolati tételek megfeleltetése, összehangolása, ellenőrzése. A vers akkor és ott megy füstbe, amikor szétfutnak, netán szétzüllenek az összefüggések. (Kissé túlozva: tulajdonképpen akkor is, ha a vers időközben netán meg is íródik.) A játék a szavakkal könnyű, a munka a szavakkal már nehezebb. Én vallom továbbra is: az írás, igenis, írástudói felelősségvállalás kérdése. Felelősséggel tartozol minden leírt mondatért. És igen, amit sugallsz, azért is! Az ötlet lehet „felelőtlen”, az írásmű nem. Kitalálhatom én azt, hogy (saját példatár!) egy eldugott faluban űrhajót építenek, de a végén annak vagy repülnie, vagy zuhannia kell. S ez ugye már nem az ötlet, hanem a csinálás, a munka kérdése. Füstbe csak az megy, ami kujtorog, kujtorog, de nem tud az „égbe menni”. A töredék más dolog. Nem műfaji, nem nívóbeli, hanem alkotás-lélektani kérdés. Töredéket soha nem akarunk írni. (No persze Tandori, Töredék Hamletnek, csakhogy itt az ötlet már eleve az alkotói ethosz és hozzáállás része). A töredék a maga töredékességében azért lehet mégis tökéletes, mert nem a félresikerültségről, az elfuseráltságról szól. Hanem a ki- vagy befejezhetetlenségről. (Tudjuk: a torzó is lehet tökéletes.) A tökély körvonalánál meg kell állni. Addig kell menni, ameddig a tökéletes felé haladunk. S ott kell leállni, amikor látjuk: közelebb nem jutunk. De ha addig eljutottunk, az a vers nem ment füstbe. Az már töredék…
Keszthelyi György: Sehol nincs egész
Füst plusz füst, annyi, mint
hibás gyökvonás, (tán dilettáns, kretén
matemetikusok elsöprő hírneve
az ámítások talmi szigetén?)
Másként van ez, hölgyek és főurak.
A füstbe ment vers zaklatott éjszaka,
gyógymódok, intuíciók,
fehér vagy fekete alapok, jóslatok
és egyéb alkalmi varázsigék
vesszőfuttatása.
Vallatótisztként faggatom magam:
Mettől meddig tart sérthetetlenséged?
Melyik vadállat tépi ki tollaid,
te pofátlan, kevély sasmadár?
Ez itt a mély föld, az meg a délceg ég.
Felejtsd el a világmindenséget.
Sehol nincs egész, csak sok tucat töredék.
Órák hosszat ülök a kráter peremén,
A színarany betűk olvadáspontja rejtély.
Kitapintom a parázsló kockázatot,
szimatol, nyomoz, utánam nyúl, letép,
magával ránt, hirtelen lángra gyúl
az asztal, a papír, a számítógép.
Lótni-futni vagy csendben elheverni,
ez itt a sajgó, ominózus kérdés.
Vele élek, benne pácolódom,
ki mint vet, úgy arat, paraszti hévvel akár,
vagy sehogy. Célszerű elmélet.
Nincs alkudozás. A bazár
egy másik égövön jelent üzletet.
Összegyűröm a kockás füzetlapot,
hallgatom a zápor dobpergését és
fásultan koptatom tovább
a billentyűzetet.
2018. március 18.
Székely-Benczédi Endre: Megsárgult, füstös papíron…
(Elöljáróban néhány gondolat magamról)
Sokáig olyannak képzeltem az erdélyi magyar költészetet, mint egy széles folyót. Hol szelíd nyugalommal halad valamiféle cél felé, hol zavaros, sietős, váratlan örvényekkel, csónaktörő hulladékkal tele, alig észrevehető gátakkal szabályozott. Tiszteltem és csodáltam azokat a fiatal költőket, akik a középen „eveztek” – ők alkották a Forrás-nemzedéket. Szerettem volna közéjük tartozni, de másként sikerült. Valahányszor „belegázoltam” abba a Folyóba, annyiszor „sodródtam” partra. Azóta sem tudok „úszni”.
(Folytatom kissé prózaibban)
Igen, vannak „füstbe ment” versek. Képtelenség lenne megszámlálni őket. Nagy valószínűséggel nem is kár értük, de sajnálom mégis, hogy dicstelen véget értek. Vannak „meg sem született” versek is. Sokszor előfordult, hogy megtetszett egy gondolat, szeretett volna verssé formálódni, de valami közbejött, és nem ölthetett írásban is testet. Maradt a hangulata, s talán néhány „szálka” a tudatalattiban. Néhány későbbi versben „találkoztam” velük, és rájuk ismertem.
(Az én kezem által „füstbe nem ment” vers)
Gyűjtögető típus vagyok. Középiskolás koromban a szerelem és az unalmas szilenciumok késztettek írásra. Mindannyian felsorakoztak egy füzetbe, és végül „így keltek útra” valamerre. Nem hiányoznak.
Később papírlapokra írtam. Volt köztük minden. Kész versek, csírák, töredékek. Sokan közülük nyomtatásban is életre keltek. Csak ezek maradtak meg. Egy nagy halom kézirat – minden válogatás nélkül – a szekuritáté „gyűjteményében” landolt. Akkoriban súlyos csapásnak éreztem, és kb 10 évig nem írtam valódi verset. Kezdtem azzal vigasztalni magam, hogy legalább egy-két olvasójuk biztosan akadt.
(A két első „füstbemenés”)
Miközben „világok szaladtak el” bőröm felett, gyűlt bennem a mondanivaló. Írtam magamnak, magamért. A nyolcvanas évek közepén jártunk már, amikor ismét megpróbáltam belegázolni abba a képzeletbeli „Folyóba”. Segített Székely János. Sok versem jelent meg az Igaz Szó-ban és az Ifjúmunkás-ban. 1989 nyarán kötetbe (ill. halomba) szedtem, amit jónak láttam. Írtam tovább. A fordulat után visszaküldték a Kriterion kiadótól azzal, hogy felgyűltek a kéziratok, nagy az adósságuk stb. Azok a versek is megmaradtak, de gyakorlatilag mégis „füstbe mentek”. Megöregedtek, súlyukat veszítették. Most ott porosodnak az egyik szekrény alján. Sárgul a papír is, amire írtam.
(Ez volt a harmadik… és még nincs vége)
Ismét eltelt tíz év. Új versek születtek. Új tervek, új sikerek, és közben új kudarcok. Kiábrándulások is. Nem kellett feltennem magamnak a kérdést: „Miért írok?” Csak! Most is. Nem vagyok hivatásos irodalmár. Költőnek is Bölöni Domokos nevezett először. Az ő támogatása, bátorítása és őszinte barátsága nélkül talán én is „füstbe mentem” volna. Hiszem, hogy a magamfajta kaszton kívülinek szüksége van a sikernek számító nyilvánosságra és a kudarcként átélt visszautasításokra. Mindkettő ösztönző lehet, ha az embernek van belülről fakadó mondanivalója. Néhány éve már nem számít, hogy a leírt versnek mi lesz a sorsa. Füzetbe írok, bőven van hely áthúzásokra, javításokra. Amelyik tetszik, azt lapra tisztázom, a többi vagy töredék, vagy csíra, vagy csak ötlet marad. Gyakran visszalapozok, újraolvasom őket, és néhányat újraírok, átírom, amit már másként gondolok. Mondhatnám, hogy ezek az „újrahasznosított” versek. Szerintem nem szabad veszni hagyni a félkész vagy töredéknek számító ötletet. „,Ínséges” időben elő lehet venni, s talán mégis értékké válhatnak. (Valamikor.)
Versmaradékok 2013-ból
Egyszer volt…
Már nem emlékszem,
mikor tűnt el
az üveghegyi barlang,
ahol hallgatni tudtunk
hatalmasat.
Nem árthattak a csendnek
váratlan neszek,
csak simogató mozdulat
született, nem örökélet,
nem ígéret,
de sokáig tartott a pillanat
azon a mércén,
amit az embernek
szabott a test.
Lépni kell!
A gyermek már lépett kettőt,
de messzire került az anyaöl!
Kezet keres, ahányat lehet,
nem dagadó hangözönt.
Ijesztő a tér, és minden, ami
benne van. Távol a fal,
az asztal arrébb költözött,
nincs a szék sehol,
és mégis lépni kell.
Ki tudja, hányat,
de legalább kettőt!
Csak anyja jött közel,
szemmagasságban a mosoly,
és kitárt karokkal térdepel…
Hajtépő
Az ember néha a hajába túr,
és szélnek ereszt, ahányat tud.
Csak annyi marad (majdnem)
ahány körme alá szorul.
A többiek menjenek,
amerre a szél fúj,
eresszenek gyökeret
más fejen, ha jobb!
Legalább ennyivel
kevesebb a gond…
Piacozás
Egy életen át másoltam magam.
Naponta jártam végig
a világpiacot ezzel a bóvlival.
Az igazitól alig különböztem,
nem találtam mégsem
hiszékeny vevőt.
Lassan felgyűltem hátam mögött
számtalan arccal, gondolattal.
A sor hátrafelé nőtt…
Infóviharban
Agyvelőnket már
egyetlen fal sem védi meg.
Sem kő, sem vasbeton.
Semmi, ami mozdítható
lenne előbb vagy utóbb.
Kódolt képek suhannak át
a koponyánkon és hangok.
Minden hullámhosszon.
(Lehetséges, hogy vannak
agyunkban rejtett raktársejtek,
amikről nem tudunk?!)
Füzesi Magda: Minden napnak létezik egy-egy töredéknyi költészete
Mit gondolsz, a „füstbe ment” versek – próbálkozások, töredékek, csirák, maradékok stb. – hozzátartoznak a költészet mindennapjaihoz? Vers-e még a „füstbe ment vers”? A Költészet napja küszöbén, Petőfit parafrazálva – többek között ezt a kérdést is feltette megszólítottjainak a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti portál.
Nagy László és a „Műveld a csodát, ne magyarázd!” „jutott eszembe hirtelen”, de mivel nagyon érdekes, kicsit körbejártam a témát.
Töredék helyett verskezdeményről beszélnék, később pedig arról, hogy „töredéknek látszó” alkotás is lehet megkerülhetetlen mestermű. Verskezdemény elég gyakran előfordul a házam táján. Ez bizonyára azért van, mert állandóan a kezem ügyében tartom a papírt és a tollat, hogy ha netalántán egyszer meg akar szállni az ihlet, legyen hozzá szerszám. Általában csak egy-két sorra futja, és mivel eredendően szétszórt vagyok, ezek a papírfecnik időnként elbujdosnak. Néha rájuk akadok itt-ott, és csodálkozva látom, hogy valami kódolt üzenetet küldött az éter, de addigra nemigen tudom, mit is akartam írni. Viszont az is előfordult már, hogy pont az az egy sor lett a hívó sor, a hógolyó, amely szép gömbölyű verset görgetett le a hegy tövébe.
Jómagam a kevés szavú alkotók közé tartozom, ha túlfűtött állapotban papírra vetek néhány sort, általában jó, ha három-négy szó megmarad a szövegből. Én ugyanis, mint a legtöbb tollal dolgozó (újságíró voltam világéletemben), nem szívesen adom ki a kezemből a nyers fogalmazást, van, hogy hónapokig elbíbelődöm egy-egy rövidke verssel. Aztán: itt van még az öncenzúra. Egy alkalommal nagyon megbántódtam egy hozzám közel álló ismerősöm viselkedése miatt, és hamarjában írtam egy episztolát. Máig örülök annak, hogy nem küldtem el, mert másnap, „hideg fejjel” már másképp láttam a dolgokat, és hamarosan tisztázódott a félreértés. Talán mondanom sem kell, az episztola örökre elveszett…
Van olyan versem, amely verskezdeménynek indult a maga három sorával, de egyszer csak hozzájuk társult még három sor, és a vershez már többé nem tudtam semmit hozzátenni:
Hibernáció
Kiszór zsákjából az idő
valami nyirkos ingoványon,
poromból egyszer nyírfa nő.
Virágmag-tavaszt ringatok,
titkosírást az őszi ég alatt:
Nagyvárad, Árkos, Egeres, Arad.
Valóban minden napnak létezik egy-egy töredéknyi költészete. De az is igaz, hogy sok négysoros idővel megkerülhetetlenné válik. Álljon itt négy alkotás, a kedvenceim, bizonyítékként, hogy (Kosztolányitól tudjuk) „a szavak értékét nem lehet mérleggel és rőffel mérni”. Az irodalomkutatók bizonyára tudják, az olvasók nemigen járnak utána, vajon melyik volt verskezdemény, és melyik lett „készre írva”?
Szepesi Attila: Posztmodern
Csúnyán kell írni. Szépen könnyebb.
Ezt szajkózzák a sanda bölcsek.
Kevés a romlást észrevenni,
A világ mocskát szét kell kenni.
Juhász Gyula: Japánosan
Az esti felleg néha rózsaszínű
És néha bíbor, majd kék, majd arany.
Fáradt szívemnek vígan hozza hírül:
Az elmúlásnak mily dús titka van.
Aztán Apollinaire ötsorosa:
Letéptem ezt a hangaszálat.
Már tudhatod az ősz halott.
E földön többé sose látlak.
Ó idő szaga hangaszálak,
és várlak téged tudhatod.
(Búcsú, Vas István fordítása)
illetve, Pilinszky János verse, a magyar irodalom egyik legcsodálatosabb költeménye.
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
A négy sornak látszólag semmi köze nincs egymáshoz. Mégis, ha egybeolvassuk őket, borzongás fut át rajtunk: ez a költészet!
Faluvégi Anna: Magból nőtt hajtás
Igen, volt, hogy füstbe ment… de nem egészen.
Én mindig írtam verseket. Ez nekem olyan, mint a lélegzetvétel.
Egyik nap, ahogy átlapozgattam régi füzetjeim, rátaláltam az első versemre. Csak négy sor, egymás alá írtam, szépen, olvashatóan formálva a betűket. Címet is adtam: A tél. Hét éves koromban vetettem papírra. Nem azért, mert költő akartam lenni, és azért sem, hogy vers legyen belőle. Csak tetszett a szép gondolat, és tetszett, hogy mindazt szavakká formálhatom.
Azóta írok. Sok versem elveszett, sok csak úgy maradt, befejezetlenül. Igen, befejezetlenül, mert ez más, mint bármelyik tevékenység. Ha bele fogok valamibe, holnap talán folytathatom. De a versírás más: ez egy érzés, egy állapot, ami pont abban az állapotomban, abban az időben érint meg, és úgy, ahogyan máskor soha. Ha egy vers írása valamiért abba marad, már nem lesz teljes vers belőle. Csak foszlány, csak valami, ami sejtet valamit. Viszont ezek is értékek. Pont olyanok, mint a megírt, megszerkesztett alkotások. Olyan, mint egy magból nőtt hajtás: létezik a magocska a földben, sarjadni kezd, életre kel. Létezik. Csak épp nem tör oly nagyra, mint társai.
A verstöredékek majdnem teljes alkotások, olyanok, amelyeknek a befejezése a költő szívében marad. Lehet, hogy soha nem kerülnek nyomtatásba, lehet, hogy csak az alkotójuk olvasgatja el néha- néha. Az én verstöredékeim hozzám tartoznak. Ugyanúgy, mint bármelyik testrészem. A magaménak mondhatom, még ha két sor is az egész. Nem írom újra, nem folytatom, de megmaradnak a papíron, a számítógép merevlemezén.
Minden nap történik valami, minden megérint valahogyan. És ezekben a mindennapokban verssorok fogannak agyamban, néha ébredéskor, vagy munkába menet, néha akkor, ha a megállóban várakozom, vagy épp álomra hajtom fejem. Vannak percei a napnak, amikor úgy ellep az érzés, hogy tollat ragadva muszáj leírnom, kiírnom magamból, hogy utána fellélegezhessek, és tudjam: ezért érdemes volt élni ma is… Jönnek- és mennek a gondolatok, az érzések, a szavak… csak az marad meg, amit leírok. Az őrzi azt az érzést, ami ott van benned és bennem is.
Igen, volt, hogy füstbe ment a vers, de nem egészen. Hiszen az az érzés, azok a szavak belém égtek, ahogyan a többi is. Nem egyetlen nap a költészeté, hiszen a szavakban élünk.
Kristó Tibor: A csökevény verssorokról…
Lehetnek ezek gondolat szikrák, sziporkák, melyek megrekednek valahol, nem találnak formára, vagy kihullanak, egy már egységesebb versfolyamból. Lehet egy –egy ilyen sor csonkavers, netán jól is hangzik, nem jön hogy kidobja a költő. Vagy valóban annyira füstbe megy, hogy már nem érdemes vele foglalkozni(?), mert nem illeszthető a gondolatnak alárendelt versbe, mert megzavarja annak menetét, ritmusát, erőltetetté válik, mert ott „lábatlankodik”, ahol nem kellene, nem találja helyét, bármennyire és bármeddig is keresi. Elő-elő bukkan, mint hivalkodó céda, kelleti magát, valamelyik versszakasz- fordulóban. Hiába ingerkedik, nem találtatik oda. Egy újabb vers írásakor, ott szemtelenkedik , mint tévelygő töredék.
Jobbik esetben sugallhat egy rövidebb versformát ( haikut, limericket stb.) Adódhat úgy, hogy egy csonka foszlány is lehet jobb sorsra váró darab, lehet szálka egy újabb „tűzgyújtáshoz”, ez esetben úgy épül be az egy friss vers-testbe, hogy észre sem vesszük. Megtartani érdemes, még egy ideig, mint olyan gondolat-töredéket, ami hangulat-darabként emlékeztet egykori helyzetekre, az elmúlt idő rövid, visszavillanó pillanatára, esetleg „érdemessé teszi magát, mint ötlet, hogy megint katartikus állapotba hozza a költőt…
Történhet, hogy egy-egy ilyen csökevény nem talál megfelelő formára, ráun írója, belecsuklik, nem tartja érdemesnek tovább foglalkozni vele. Ekkor tényleg nem árt szabadulni tőle. Mint maradék morzsát le kell söpörni a versek asztaláról. Nagytakarításkor mindenképpen…
Somorčik Szombath Rozália: Még az álmomban vagyok
Széttárulnak egy szekrény ajtószárnyai, vagy egy óriási terem ajtóinak szárnyai.
Egy bent rekedt madár próbálkozik kirepülni, elkapom, egy fehér vászonba tekerem, remeg, dobog a szíve, zizeg a szárnya.
Vadul csapkod születésekor, aztán megnyugszik, mert meg kell, hogy nyugodjon, hogy másnak adhassam:
a verset.
Goethe korában bármilyen csalódás miatt meghaltunk. Most nem halunk meg, csak haldoklunk, végtelenül, verve a papírt, a gépet. Érzelemből rögtön szókombinációkat választunk, lehetőleg olyakat, amiket más költő még nem használt az évszázadok során. Vagy leutánozzuk azt, amit már leírtak, belekotyvasztunk egy kis egyedit, aztán mehet.
Mehet a nagyvilágba!
Rohadt papírcetli-szörnyek!
Számtalan cetlit írtam néhány év alatt, némelyiket indulatosan kidobtam, mert fájtak.
Meghagytam néhányat; ironikusak, beletrafálnak a létembe, egyszerűen itt vannak, felhasználásra várnak.
Csak a töredékével foglalkozom most.
Tudhatjátok már, hogy másolás közben megtetszettek.
Az alább leírtak nem kronológikus sorrendben születtek, de épp így kerültek a kezembe:
„egyedül hagylak testeddel”
„ideiglenes állomáshely”
„bájoló hangú nők”
„ne add isten, hogy belenézzek valamelyikük szemébe”
„a versnek élnie kell, ki kell szabadulnia”
„emlékezel majd, mint felhőre, mi elporladt”
„számtalanszor elárultuk egymást, de újra írunk; én tudok valamit a színekről, te tudsz az arcélekről”
„más történik itt, mint amit elvártam”
„három fehér virág”
„valami kell a testnek, valami a léleknek”
„rothadó telefonvonalak lógnak a levegőben”
„ha eljönnek a déliek”
„egyszerre lesz belső és külső tér”
„nálunk tiszta az ablaküveg”
„mellem alá kúszik az ölelés”
„már többször meg akartam kérdezni, hogy milyen a hangom”
„nehéz a pulthoz jutni”
„nincs lehetőség mást érezni”
„az élet kibírhatatlan pillanat”
„szürke fény, ilyen csak akkor van, ha hó alszik az álmokon”
„volt időszak, mikor vágytam arra, hogy prostituált legyek”
„az ibolya-szigetekhez jutni”
„egyformák ők, egyforma bolondok és buták”
„és újabb év kezdődik, az újabb szörpök éve”
„szemem apámé, szám az anyámé, vigyék”
Elárverezhetném ezeket a mondatokat, amiket nem akartam felhasználni versekben, mert utáltam őket, hátha másnak jól jönnének.
Kell valakinek?
Vihetitek!
Vagy mégse!
Így összegyűjtve, talán pontosan így illenek egymáshoz.
Legyen belőlük vers, aztán a cetlikből szelektált hulladék!
Ideiglenes állomáshely
Egyedül hagylak testeddel a
bájoló hangú nők között, a versek között,
mik már szabadok.
Ne add isten, hogy belenézz valamelyikük szemébe!
Emlékezz rám, mint elporladt felhőre.
Számtalanszor elárultuk egymást.
Újra írtunk,
mert én tudtam valamit a színekről,
s te az arcélekről, de
más történt, mint amit elvártam.
Három fehér virág, emlékszel?
Valami kellett a testnek, valami a léleknek.
Közben rothadó telefonvonalak lógtak a levegőben.
Hittem, hogy eljönnek a déliek,
és egyszerre lesz belső és külső tér,
‒ mert nálunk tiszta az ablaküveg ‒,
s majd mellem alá kúszik az ölelés.
Már többször meg akartam kérdezni:
Milyen a hangom?
Mert itt nehéz a pulthoz jutni.
Nincs lehetőség mást érezni.
Hisz’ tudod, az élet kibírhatatlan pillanat.
Szürke most a fény.
Hó alszik az álmokon.
Volt időszak, mikor vágytam arra,
hogy prostituált legyek,
s eljussak az ibolya-szigetekhez,
mert egyformák vagyunk,
egyforma bolondok és buták.
És újabb év kezdődik,
az újabb szörpök éve.
Szemem apámé,
szám anyámé.
Vigyék!
Demeter József: Őrláng
Őrláng is lehet belőle,
A hőt, ha el nem altatja.
Mért hamvadjon feledőbe
A füstbe ment vers parazsa.
Para Olga: Sajnálom az eltépett verseket
Már kilenc éves koromban verselgettem, imádva a verseket, a magyarórákat, de nem őriztem meg őket. De ma már tudom:
„Az igazi szárnyakat a szülőföld adja nekünk. Itt ábrándoztam gyermekkoromban, a repülésről álmodoztam sok évig, éjjel a sepsikőröspataki hatalmas udvaron vettem egy mély lélegzetet, és a képzelet szárnyát kiterjesztve repültem itt e csodás táj fölött, hol felhőtlen volt az ég , és felhőtlen hittel hittem a tudásban, megtapasztaltam a repülést, az élményt, a szabadságot, a vágy és az akarat egyesülve lebegett, és leírhatatlan öröm volt, ma is érzem a sugárzását a 60. születésnapomon…” (Naplómból)
Aztán a a nagy szerelmi lángolás idején már megőriztem verseim zömét, egész verseket írtam, nem gondoltam formára, semmire, csak kiírtam az érzéseim. De nagyon elszégyelltem magam, mert mindig ott dörömbölt belül az agyamban Petőfi tanítása:
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.”
Ha írtam is, ritkán, amikor már nem bírtam, kiírtam a fájdalmaim, könnyebbedett a lelkem…
A főiskolán és a 80-as évek elején csak önmagamnak írtam, terápia gyanánt, aztán 84-ben született egy hosszú vers, egész addigi életem versben, ez segélykérés volt, amelyet elküldtem az Új Életnek. Sütő Andrástól került Varró Ilonához, eljutatták Dr.Ander Zoltánhoz. Mindketten több levelet küldtek, levelek által tartották bennem a lelket. A megpróbáltatás évei 1980-tól kezdődtek. A romániai magyar tévében hallottuk Bodor Pál felhívását, hogy mentsük meg a népi értékeket, táncainkat. Szép Gyula ellátogatott hozzánk, Lelébe, megnézni a táncot, és az ő meghívására részt vettünk az értékes „zsibai” férfi tánccal- átmentve az ifjúságra- a Székelyudvarhely-i Táncháztalálkozón. De utána jött a számonkérés a szeku részéről, hagyjuk a kultúrát. Semmi sem tetszett. A megpróbáltatások évei versben , a sok igazságtalan vád, politikai ügyeket gyártottak, fűszerezve nőügyekkel. A szeku nem alszik, a férjem nem tudták megtörni, engem annál inkább. Varró Ilonával sokáig leveleztem. Ő azt válaszolta, hogy a versemből két szakaszt kitépett, mert féltett, és így adta tovább. Pedig csak az igazat írtam. Ha meglenne, dokumentumnak. Én eltéptem, sajnos. Valami ilyesmi volt az eltépett pár sor:
de fölszegem gyáva arcom,
s az igazak harcát harcolom
……………………………
…………………………..
más nem láthat, tudhat többet,
mint a Hatalmasok,Nagyok,
mert az már államvétek,
de a Maffia Ők maguk…
…………………………..
én csak kiálltam a dombtetőre
hadd sodorjon a Szél,
ha mer, ha bír…”
Akkor Ilona ezt is írta: ”Ön egy hős”, pedig dehogy voltam az, csak nem akartam, hogy igazságtalanul eltiporjanak. Szatmáron Erni Piroska elárulta, hogy miért nem képeznek pszichológusokat, hiszen a román állam ellenében kellene megvédeniük… Kitartásra nevelt, ápolta beteg lelkemet.
Aztán éltük a falusi, mindentől elzárt értelmiségi életünket, minduntalan feldúlva szeku- és nőügyekkel…
Publicisztikai írásaim álnéven születtek, amikor már nem tudtam elhallhatni a tanügyi- és egészségügyi lehetetlen helyzeteket.
Visszatérve a versekre. Később pár verset átdolgoztam, leginkább tömörítettem. Sajnálom az eltépett verseket, az addigi életem romokban 1986-ra, s a versek is eltépve. Hű tükrei voltak , hogy a politikai nyomás, az elszigetelt környezet, a meg nem értés hogyan tiporhatja el a jobb sorsra érdemeltek lelkét…
És épp ezt a hosszú Számadás című verset nem őriztem meg, eltéptem, ma sajnálom, ha meglenne, dokumentum lenne.
Az életem későbbi nehéz sorsfordulóiban Gyógyír volt az írás, Mankó, Mentőöv – ami nem volt sajnos, Drága Öcsikémnek…-
A legszörnyűbbet is kibírtam, az orvosom szerint épp az írás mentett meg a legrosszabbtól. Valóban. Hálás vagyok mégis a Sorsnak, Istennek, hogy volt Ő, a legszentebb ajándék, aki által gazdagabb, jobb, megértőbb ember lehettem halála után. Mert ma már tudom, milyen csoda az Élet, amelyet nem értékelünk eléggé , hogy volt egy csodálatos fiam, akinek a legtöbbet köszönhetek. Az ő gyermekien tiszta, példás élete, magatartása nem engedte meg, hogy a szenvedés szobrává merevedjek, ekkor már sejtettem, talán, mégis jó, hogy írok. Mert legalább utólag megfelelhetek a saját végrendeleteként értelmezhető gondolatainak.
„Hinni kell egy jobb világban, az emberi értelemben, céljainkban. Hinni a tökéletesség igényének létjogosultságában, Istenben!” (Erdőközi Sándor – részlet egy tantárgyversenyen írt esszéből -)
Talán az írásaim értelme, hogy meg mertem merevíteni az időt, megörökíteni a legnagyobb szenvedést, gyászt, hogy újra élni tudjak, s ismét örülni gyermekeimnek, unokáimnak, akik bearanyozhatják öreg napjaim, pótolhatják az Űrt ott belül. Ma már a fél szívem boldog.
De mennyi összetépett cetlin sorok, sorok, legtöbbször a kicsi kis fájdalmak is versbe kívánkozva, hogy aztán kissé vidámabb órában könnyű szívvel váljak meg tőlük, mint 6.osztályos koromban a naplómtól, amelyet saját szerkesztésű ábécével írtam.
De jó, hogy ránk maradtak a költőink töredékei , pl. József Attila két sora: mert ki értené meg a leginkább, mit jelent írni.
„Amikor verset ír az ember,
nem írni volna jó”
nem írni volna jó… – mint amikor megszülettek a ma már Csillag és a Lant című kötetem versei, mert amikor írtam sirató szavaimat, ezek a szavak dübörögtek a szívemben és dörömböltek az agyamban, hogy alig kaptam levegőt…
De nagyon örülök, hogy mégis maradt tőlem is sok régi vers is, amelyeket nem téptem el, mert úgy voltam velük, mint az édesanya a torz kisbabájával, neki nem számít, szép-e, jó-e, mert az övé.
Több ilyen régen írt sort megőriztem, később verssé formáltam, több verset tömörítettem is. Azt hiszem, ez jellemző a legtöbb szerzőre.
Albert Csilla: Füstbe ment regény….
Nem tudom, szabad-e prózáról írni a költészet napi körkérdésben… Ha a költészeten tágabban azt a tüneményes valamit értjük, ami a „Változtasd meg élted” torokszorító érzéséhez vezethet, talán… Amúgy is létezik átmenet – prózavers, verses regény, elbeszélő költemény, ballada… Mindegy – ez a helyzet: én a torzóban maradt írói vállalkozásra csak olyan személyes példát tudok hozni, ami prózai…
Merthogy én spontán verselek, és ezért mindig befejezem, amit elkezdtem, mert ha nem, akkor elengedtem örökre. Viszont… írok prózát is. Majdnem mindig irodalmi tudás, élmény ihlet meg – hiába. magyartanár vagyok… Egyik kedvenc könyvem a Vörös és fekete – az identitását a karrierért feladó emberi sors továbbra is aktuális és életbevágóan fontos téma. Hogy valami hasonlóval megpróbálkozom, az akkor merült fel bennem, amikor egy benzinkútnál vártam, és valami őrjítően trendi fekete csodaautó gördült – mit gördült? suhant! – mellénk. Elnéztem ezt az egész, legalább másfél szobás panellakást érő, döbbenetesen felesleges eleganciát, és akkor és ott megképzett előttem a kezdő jelenete a regénynek, még a címét is kitaláltam: „Halványvörös és halványfekete”.
Megírtam a kezdő fejezetet, aztán próbáltam követni korunk Julin Soreljét, de fogyott a lendület, mert tényleg halvány volt – én is, meg a történetem is, a XXI. századi Julien sem volt annyira nagy formátumú és szerethető, szóval ez már torzó marad, úgy hiszem. Biztosan meg lehetne jól írni, de azt hiszem, nem érdekel eléggé a jelenkor ahhoz, hogy ábrázolni akarjam, tudjam: idegennek érzem magam benne s vele együtt azt az ironikus alaphangot is, amit megütöttem. Ennyire nem vagyok könnyed és távolságtartó, ha valami IGAZÁN fontos…
Azért a kezdő fejezetet megírtam.
Demény Péter: Nyilvános piszkozat
Az egyik barátom szerint a FB olyan, mint az udvaron pisilés: nem vagy az utcán, mégis látnak. Nos, én gyakran pisilek az udvaron, és bármennyit gondolkodom, nem bánom. Ha tetszik, olvassák úgy a verseimet, mint egy nyilvános piszkozatfüzet lapjait, ha nem tetszik, ne olvassák őket. Én mindenesetre állítom, hogy minden tudásomat és ihletemet beléjük áramoltatom, és viszolygok a fel-fellobbanó vágytól a tökéletességre. A tökéletesség halott – rejtély nélkül nincs művészet.
Szóval, füstbe ment verseim nincsenek, illetve csak annyiban, hogy nyilván nem minden piszkozatos versem kerül be a köteteimbe. Kötetlenül is élek.
Komán János: Levertség
MÉG ANNYI MONDANIVALÓM LENNE
RÓLAD, RÓLATOK, RÓLAM ÉS RÓLUNK.
TÖBBET ÁRTUNK AZZAL, HA NEM SZÓLUNK.
ÚGY SZERETNÉK NÉZNI AZZAL SZEMBE,
AKINEK MÉG LENNE ANNYI KEDVE,
HOGY SEGÍTSEN RAJTAM, HA MÉG LEHET,
LÁTTASSA VELEM KÉKNEK AZ EGET,
HOGY VEGYEM ÉSZRE, AKÁRCSAK HAJDAN,
HOGY MENNYI ÖRÖM VAN EGY TAVASZBAN,
BIZTATÁS, AMIT ÉSZRE KELL VENNEM,
HOGY MINDIG ÉBREN TARTSAM A KEDVEM,
MERT SOKSZOR MAGAM SÉRÜLTNEK ÉRZEM,
FÁJNAK SEBEIM E HADSZÍNTÉREN.
KI TUDJA AZT, HOGY MIKÉNT LEHET
SEGÍTENI AZ ILYEN EMBEREKET?
Szente B. Levente: Ha vers és ember találkozik
Felsorolni sem tudnám, hány költő verse hatott rám úgy, hogy olvasásuk után, valamiképp megmaradtak bennem, szinte uralták elmém, befolyásolták gondolataim, érzéseim. Ezzel bizonyára mindenki így van. Attól jó és életszerű egy alkotás, ha az mélyen nyomot hagy.
Igen ám, de túl azon, hogy egy adott pillanatban már nem csak olvasó valaki, hanem olyan késztetés alatt áll, hogy írni merészel, hatalmas felelősség!
A kezdetekben, egyszerre éreztem át bennük baljós korok üzenetét, a felemelkedést, a bukást, az életigenlő ösvényt, és valamiképpen boldogsággal, megelégedéssel töltött el a felismerés, hogy enyém is lehet e gondolat, majd tovább kavargott bennem, a végén tényleg magaménak éreztem, aztán beépült a tudatalattimba, azonosult vélem olyannyira, hogy nem tudtam elválasztani az olvasói megtapasztalásig tartó izgalmakat, az útravalót, már úgy tarisznyálta fel elmém, életritmusom, hogy önálló életet kezdett bennem élni.
Így történt meg nem egyszer, hogy megírva pár sort, talán egy egész verset is, a bennem mélyen ott kavargó és leülepedni vágyó gondolatok amint tisztább sorokká, rendezettebbekké, rendszerekké váltak, jöttem rá, hogy nem mind az enyémek. Igen csak bosszantó volt, és az ma is ama felismerés, legfőképpen akkor, amikor vagy az adott mű újraolvasása mutat rá, vagy egy olvasottabb személy hívja fel figyelmem arra, hogy ez a sor, itt és itt, ez s ez a költő, vagy krónikás, valahogyan pont így írta meg. Jön a felismerés: az út ugyanaz! Egy adott dolog kapcsán, a megtapasztalás, a képhatás ugyanazt váltja ki.
Akkor más szempontokat vettem figyelembe, más megközelítésből, más szögből kezdtem figyelni.
Ha eredeti ötletek, képek vannak, némi jó indulattal nem azt mondja az olvasó, hogy „plagizálás”, hanem csak, hogy „átvettem”, hatással volt rám, amolyan kölcsönképpen működik a nagy egységes egész komoly zenéjéből lecsippentett más szólamban elhangzó „majdnem vers”, ahogy egykor Bán Péter barátom fogalmazta meg nekem, amit majd az idő szépen átrostál, s mi odafönt marad, tán megmarad, mi aláhullt, átalakul.
Mintha lelke lett volna a versnek, „aki” mutatni, mondani akar valamit, amire figyelni kell, jobban és jobban át kell éreznem, mint amikor idegen nyelvet ízelget az ember, hogy éppen úgy meg kell szülni, szenvedni kell érte, érezni minden egyes részecskéjét, hogy befogadhassam mint egy üzenetet, tovább adhassam, mert több a vers mint puszta szó.
Apró, kicsi dolgokból épül fel a nagy. Ha a sokszor jelentéktelennek tűnő történések előtt behunyt szemmel elmegyünk, soha nem fogjuk megérteni a nagy egészet.
A mások által leírt gondolatok, évekig ott motoszkáltak bennem, vissza- és visszatértek szó és kép szerint, hol egy-egy sorban, hol szakaszokban, máskor töredékesen, és ritmikusan ott csengtek, suttogtak, olykor üvöltöttek agyam valamely tekervényeinek zugában.
Naplók, életrajzok sora, de a kortárs irodalom is nem egyszer szót ejt megannyi „füstbe ment” vers születéséről és akár haláláról.
Kezdetben a felismerés után, kiollóztam végül azon verseim mind, amelyekben más személyiségek nyomait tudtam. Egyeseket végleg töröltem, másokat az asztalfiókba süllyesztettem, ki tudja milyen okból kifolyólag?
Máig nem szoktam le róla, hogy egy-egy vers, amikor hatással van rám, azt újraöltöztetem. Így tisztelgek, ha úgy tetszik a vers szelleme, a költő előtt.
Akarva-akaratlan is összevegyültek az én szavaim a korábbi nagy elődökével, s mint a születő gyermek, aki felsír, később mosolyog és elalszik anyja keblén, így éreztem a verssorok rám szegezett minden egyes betűjét. Furcsa mód, magaménak éreztem a formát öltött gondolatokat, de aztán, mégis, mint Krisztus fején a töviskorona, szúrni kezdett, és ez a seb, melyet már nem csak a testen, hanem a lélek leheletfinom is testén ütött, úgy hömpölygött át rajtam, mint a fényözön.
Így tudom kifejezni, körülírni, miként hatottak rám más költők versei, amikor beépültek a saját gondolataim közé. Míg végül addig huzigáltam ki a szavakat, mígnem a sajátjaim maradtak. De, vajon így van-e? Tényleg a költőé a szó?
Az íj esete jut eszembe! A kezdetek kezdetén, amikor egy embercsoport már megalkotta az íjat, léteznie kellett egy nagy és közös képnek, elgondolásnak, mintának. Az elszigetelt, újonnan felfedezett törzseknél, másként hogyan lehetséges, hogy ők is „feltalálták” az íjat. Csakis úgy, ha élt a lelkük mélyén, a tudatalattiban ott volt egy adott út, a bekódolt életritmus ösztönszerűen életre keltette a kollektív tudat első képeit. Öltek vele, hogy életben maradhassanak. Harcoltak, hogy megvédjék önmagukat. De Cupido íjvesszőire is szükség volt, hogy másmilyen módon is kiterjeszthessék önnön létezésének folytonosságát, ez által harcot vívva az értelem és értelem között.
Megszületett a költészet. A füstnek is van illata, szaga, színe. A nyelv felismeri azokat, beszélni kell róla.
Így tanultam a „füstbe ment” versek születéséből, a felismerésből. Hagyom hát azért, hogy ma is hatással legyenek rám a régiek, felcsipegetem az általuk részenként itt-ott lehulló szép morzsákat.
Alázattal és nagy tisztelettel, továbbgondolom, újra álmodom azokat. Otthon érzem magam bennük. Otthon van a versben az ember és a költő is. Néha egészen jól megférnek egymással. Mások is emlékeznek rá, míg újramondják a verset.
Töredékekkel, vers-szálkákkal, fricskákkal, itt-ott elhullatott forgácsokkal, szép gondolatokkal kezdi az ember, míg egyik másik hosszú-hosszú idő alatt gyémánt-keménynek tűnő örök versnek, gondolatfüzérnek látszik, közben az évezredek tükrébe ha belepillantunk, legyen az egyetlen sornyi megosztott gondolat, legyen az himnusz, attól marad karcolások nélkül, ha az az ember legtökéletlenebb mivoltát mutatja meg, mert felismerésében rejlik a tökéletesség.
Csoda születik, amikor a vers és az ember találkozik. Ezekre a költői pillanatokra, érdemes volt emlékezni mindig.
Szerkesztették: B. Tomos Hajnal, Cseke Gábor, Nászta Katalin
Pusztai Péter rajza
2018. április 11. 08:35
Ha nem is szó szerint,valahol ezt a frappáns beszólást(aforizmát?) olvastam: Minden költő elkövet egy sajnálatos nyelvtani hibát: verse végére pontot tesz. Ezek szerint Keszthelyi Gyuri mond valamit azzal, hogy ” Sehol nincs egész”.
2018. április 11. 10:50
Köszönet a szerkesztőknek és a résztvevőknek egyaránt, hogy a Füstbe ment vers (?) nem maradt csak egy füstbe ment terv és sikerült 23 tollforgatót szóra bírni, rávenni arra, hogy lelkük parányi ablakát megnyissák, ahol bekukucskálhattunk, ha csupán egy pillanatra is, megannyi lélek titkos vágyának a mélyére, ahonnan a sóhajok felszakadnak s olykor verstöredékké, netán verssé gomolyodnak. Én örülök, hogy ilyen társaságba keveredtem és kívánom, hogy ennél rosszabb sose legyen.
2018. április 11. 10:54
Gratulálok Pusztai Péter grafikájához! (DeJó)
2018. április 12. 04:06
Mindegyik vallomásban volt valami belőlem. S még így sem lehet pontosan körül-, behatárolni az embert. Hát nem csodálatos?