Végre én is kézbe vehettem Kiss János Botond könyvét, amelynek a címe: Így láttam Indiát. Tíz évvel ezelőtt, 2008-ban jelent meg Székelyudvarhelyen, az Erdélyi Nimród Könyvek sorozatban. A Szerző jóvoltából jutottam hozzá, átküldte nekem villanypostán.

A könyv elején Kiss János Botond azt fejtegeti, hogy tulajdonképpen mikor is kezdődik el az utazás. Szerinte – és ezt mindenképpen elfogadhatjuk – „az utazás akkor kezdődik, amikor munkálni kezd bennünk az ismeretlen iránti vágy”, amikor meg akarjuk keresni azt, „ami már Álmunkban él”, az izgalmas új – vagy más! – világot. Azt a világot, amelyben „a magasban pihenő madár mindig a szél ellen fordul” – hogy az ne zavarja össze a tollazatát. Vagy ahol azt láthatjuk, hogy „a patak mindig kifelé folyik az erdőből” – s ha követjük, mi is kijuthatunk onnan. De az is csodálatos dolog, hogy a farkas nem bántja a kis farkaskölykök közé helyezett csecsemőt. Sőt, lehet, hogy még gondozná is azt, ha tudná. – Van mit tanulnunk a természettől! – azért szép ez a könyv.

És tanulni kellene bizony Tőle! – ha nem akarjuk csúnyán végezni pályafutásunkat ezen a földön. Mert amit művelünk, teljesen kimeríti az önpusztítás és az élő világ kipusztításának fogalmát. Kiss János Botond arra figyelmeztet – és környezetvédő lévén tudja, hogy miről van szó! – tehát arra hívja fel a figyelmünket, hogy világszerte „minden percben – vagyis percenként, ugye – 28 hektár erdőt tarolunk le”. Ha így haladunk, rövidesen már egy hektár erdő sem lesz a világon… Ahol Ő járt, Nepálban még megvan az erdők 40 százaléka. De Indiában, ahol Kiss János Botond szintén megfordult, és nem is egyszer, az erdők fáinak már csak 14 százaléka áll a lábán. Pakisztánban pedig már mindössze 3 százalékuk. Dél-Amerika erdőiből pedig kipusztult 95 ezer virágosnövény-faj. Ez sem semmi…

És a természet pusztítása nem most kezdődött. A tengeri tehén nevű 7—8 méter hosszú és 8—11 tonna súlyú víziállatot már 1768-ig kipusztították a Csendes-óceánból dicső elődjeink, a tengerészek, a víziállat ízletes húsa és bőséges zsírja miatt. De a földművesek sem voltak jobbak. A pápaszemes kárókatonát, például, azt a 6—7 kilós madarat 100 év alatt falták föl – bocsánat: irtották ki a XIX. század közepén, 1840-ig. Így hát őseink sem voltak jobbak nálunk – maradéktalanul tanúságot tettek „az emberi rövidlátásról, nemtörődömségről, kapzsiságról és hiúságról” – állítja a Szerző. Kiss János Botond szerint: „Az őserdőben egyetlen félelmetes ellenségtől kell tartani: az állatok állatjától” – vagyis az embertől. S ezért nem kell föltétlenül Indiába menni. Ezt már itthon is észrevehetjük – ha akarjuk, ha nem…

De „Amíg élünk, remélünk” – legalább is a latin közmondás szerint. Világunkban még mindig akadnak csodálatos dolgok, amikre érdemes odafigyelni. Az indiai fehér lúd, például, évente kétszer repül át a Himalája fölött – Közép-Ázsiából Indiába és vissza – 9000 méter magasságban, „csontrepesztő hidegben, oxigénszegény légkörben”. És Kiss János Botond saját szemével látta ezt az állati hőst, ezt a ludat. Ezért is érdemes volt elmennie Indiába.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2018. április 11.

Kiss János Botond útikönyvének előszava

Majd elválik, hogy madarat lehet-e fogatni azzal örömében, aki kezébe veszi Kiss János Botond ornitológus Így láttam Indiát című könyvét.
„Minden olyan út, amelynek önszántunkból vágunk neki – olvashattuk a szerző indiai útleírásának első részében az Erdélyi Nimród 2005. november–decemberi számában, amelynek sorozata a kötet alapszövegének tekinthető – már valamikor réges-régen megkezdődött, hisz az ismeretlen utáni vágy mindannyiunkban ott lappang valahol, amióta csak magunkra eszméltünk.” Az ismeretlen utáni vágyat szerzőnk esetében életkorára és iskolás éveire is jellemzően nem az Ifjú gárda, Zoja Koszmogyemjanszkaja és Mitrea Cocor útja, s az ehhez hasonló, a mai fiatalok szerencséjére ma már teljes ismeretlen „művek” ajzották, hanem Rudyard Kipling A dzsungel könyve, vagy pedig Vlagyimir Urszenyev Az őserdők fia és Farley Mowat Ne féljünk a farkastól című könyve. Az utazási vágy kedves barátja és sajnálatosan hamar elhunyt kutatótársa, a „Főbíbic” Szeley-Szabó László ösztönzésére szökkenhetett szárba, aki, amikor szerzőnk éppen olyan lelkiállapotban volt, amikor az ember megkérdezi, hogy miért érdemes élni, magától értetődően vágta rá: Menjünk Indiába!A motiváció magyarázata sem váratott magára: a Főbibic nemrég utazott át a háromszéki Csomakőrösön, s az apró falucska ma már a művelt arra járónak nemcsak Kőrösi Csoma Sándort, hanem a székely-magyar nagy előd nyomdokaiba lépő Jakabos Ödönt is eszébe juttatja, s az indiai útra az is ajzza, hogy ma már csak az ő generációjukhoz tartozók emlékeznek ezekre a Nagy Öregekre.A késztetés erre az útra szakmai szálakon is szálazódott: a két Duna-delta kutató ornitológusban elevennek kell lennie a vándorlási ösztönnek, másképp miként követhetné nyomon kutatási alanyainak életmódját? Igen, a vándorlási ösztön! Kiss János Botond könyve azért is izgalmas, mert indiai utazásába minduntalan befészkelődnek azoknak az utaknak a tapasztalatai is, amelyeket – különösen a ’89-es romániai fordulat után – kormánytisztviselő minőségben vagy tudományos kutatóként az afrikai, ázsiai, észak- és dél-amerikai kontinensen és az európai államokban tehetett meg. Könyvének ez a dimenziója páratlanul gazdag információval szolgál, s ezek a szakmai hozadék mellett a figyelemre méltó íráskészséget is mintaként reptetik az olvasó elé. Az India-könyv másik dimenziója, amely egyben a szépírói erények forrása, az a jelentős történeti ismeretanyag, amelyet művébe szervesen, megnyerő természetességgel épít be. Indiai útjukon olyan útitársak szegődnek melléjük, mint gróf Széchenyi Zsigmond. Kiss János Botond anélkül, hogy ez könyvéből „kilógna” és olvasmányosságát nehézkessé tenné – ez egyébként művének egyik fő erénye –, az Indiát járt elődök műveinek bibliográfiáját is nyújtja. Aki veszi a fáradságot, s a szerző India-könyvéhez hozzáolvassa ezeket a műveket, ismeretei és élményei történelmi távlatúvá válnak, s ekképpen egybevethetővé teszik – maradjunk gróf Széchenyi Zsigmond eseténél – a múlt század harmincas éveinek Indiáját a maival. Kiss János Botond a maga stílusával jeleníti meg a szubkontinens amorf néptengerét, utazó elődje is rendkívül plasztikusan fogalmaz: „Leírhatatlan piszkos, szűk sikátorok, ember ember hátán. Úgy látszik, az indusok állandóan tolonganak. Hova fér be ez a rettenetes tömeg, ha megunja a kószálást és hazamegy? Vagy tán kinn hál az utcán. Valóban úgy lehet, hiszen egy része most is alszik, házfal mellé húzódva hever a földön, nem bánja, ha a járókelők belebotlanak. Gazdátlan tehenek sodródnak a tömeg közt, kecskék meg rühes, csupacsontváz kuvaszok. Autónk alig bír haladni, csigalépésben mozog, állandó tülkölés közben, mint otthon, amikor az országutat elárasztó gulya közé szorul.”
A könyv izgalmas érdekessége az is, hogy a két „madarász” számottevő írásos és képanyagot hoz India madárvilágáról, ezt ismételten egybeveti a hazai és más országok, kontinensek madárpopulációival, de hatásosan bőséges anyagot tár fel az emlősökről, kétéltűekről, India szimbólumállatairól, a nagyvadakról is. Ennek érzékeltetésére a szerző e sorok írójához címzett, második indiai útjára vonatkozó magánleveléből idézek: „Visszaértem szerencsésen Indiából, ami nem hazudtolta meg magát most sem. Sokat lehetne rajta kérőzni, nekem egyetlen sor számadat is elég. A tigrisvadászatot 1970-ben tiltották le, az 1972-es összindiai állománybecslés 1827 darabról számol be. Amikor a könyvet írtam, utánnakerestem mindenhol, az indiai tigrisbecslések 3500 -3750 főről szólnak. Nos, most olvastam Puri-ban a The Sunday Statesman c., Bhubaneswarban febr. 17-én kiadott napilapban, a szerkesztőséghez írt rövid levélben, amelynek címe Act before the big cat becomes extinct, hogy Indiában már csak 1411 tigris maradt!
Kiss János Botond könyve illő arányérzékkel foglalkozik az élővilág sorsának alakulását oly nagy mértékben befolyásoló emberekkel, ezek szokásaival, kultúrájával, életmódjával, szociális helyzetével. Hol felemelő, de a témák többsége kapcsán megdöbbentő képet fest arról a pusztításról, amelyet az ember magával és környezetével elművel, és kellő hangsúllyal szerepelnek azok a heroikus vállalkozások, amelyek megpróbálják menteni a menthetőt, s vigyázzák az öreg kontinens „működő képességét”.
A könyv a néhai Szeley-Szabó László szakmai és művészi szempontból egyaránt kiváló fotóival illusztrált. Kiss János Botond könyvének képanyaga és szövege is méltó emléket állít a kiváló természetfotósnak és környezetvédőnek.
Szerzőnk eddig, főleg Duna-delta kutatásaival írta be nevét a tudományok nagy könyvébe. A Duna-delta megismerésében és megszerettetésében, védelmének megszervezésében neki köszönhetjük a legtöbbet. A három nyelven öt kiadást is megért A Delta könyve, Kiss J. Botond alapműve előbb jelent meg még a diktatúra éveiben magyarul, mint más nyelveken. Személyéhez fűződik a Duna-delta védőrsének megszervezése a ’89-es romániai fordulat után. Ezzel máris a politika szférái felé reptetjük gondolatainkat: egy ideig kormánytisztviselőként államtitkári, azaz helyettes miniszteri státusban is szolgált. Természetesen környezetvédelmi feladatokkal bízták meg. Ebből a beosztásból a politika boszorkánykonyhájának keverőkanalai miatt kellett távoznia, nagyjából minden köszönet nélkül. India-könyve kéziratának olvasása közben és egyéb munkásságát is nyomon követve azon morfondírozok, hogy sose tudja az ember, hogy a történet pillanatában rossznak vagy kellemetlennek minősülő emberi hálátlanság valamikor valahol nem fordul-e jóra. Mert nem valószínű, hogy ha Kiss János Botond az állami adminisztráció taposómalmába szorul, ez a könyve megszülethetett volna, s tudományos kutatási eredményei a mostanihoz hasonlatosak lennének.
Mindezek után elmondhatom, hogy van esély arra, hogy madarat lehessen fogatni örömében azzal, aki e könyvet elolvassa. Neki kell látni, s ez a gondolatainkat, érzelmeinket annyi irányba reptető, tudásunkat pallérozó, Indiában és itthon is fészkelő könyv kedvenc olvasmányunkká, maradandó élménnyé nemesül, akárcsak a szerző számára a maga gyermek- és fiatalkori olvasmányai.
Irodalmi igénnyel alkotott művei az anyanyelvi környezettől távol, ennek majdnem teljes hiányában születtek. Kiss János Botond évtizedek óta a Duna-deltában és ennek kapujában, Tulcea városában él.

Forrás: Erdélyi Nimród