Volt egyszer egy iciri-piciri, irinyó-pirinyó, apróéknál is pincuribb, pontocskánál is kisebb pöttyöcske. Szépen elvolt ez a pöttyöcske. Egész nap pöttyöcskének látszott, és ez tetszett is neki. Hát elvolt, így elpöttyölgetett ez az iciri-piciri pöttyöcske, álló helyben csak ezt csinálta.
Így élt, éldegélt, mígnem egy szép napon, hát mit gondolt, mit nem, azt gondolta magában, hogy: ejnye-bejnye, éltem így eleget, pincurkodtam, picurkodtam, húzódkoztam, kucorogtam, kisebbedgettem, meg miegymás már eleget, no, most azt szeretném, ha kissé, még csak egy picurikát legyek nagyobb. Mondjuk, mint egy fejecske!
Lett az iciri-piciri, irinyó-pirinyó, apróéknál is pincuribb, pontocskánál is kisebb, de pöttyöcskénél nagyobb, alig észrevehető fejecske belőle.
– Juj, de jó! – mondta. – Juj, de jó!
Úgy élvezte magát, egész nap csak ugrált, pattogott, kört-körre, karikába írt ez a fejecske, de nap végére mégis azt mondta:
– Hát, jó volt, de valami mintha, mintha hiányozna, még ide, valami kéne nekem!
S ekkor gondolkodni kezdett ez a pöttynyi kis fejecske, ki eddig egy iciri-piciri, irinyó-pirinyó, apróéknál is pincuribb, pontocskánál is kisebb pöttyöcske volt:
– Megvan! – kiáltott fel. – Ha már fejecske vagyok, jó lenne, azaz illene hozzám, kicsi pöttynyi, iciri-piciri kis nyakacska is.
Lett is egy formás, szép kis nyakacskája a fejecskének.
Megvolt immár az öröm. Nem csak a fejecske, nyakacska is rettentően örült.
Mozdult a nyakacska, szétlóbálta a pici fejecskét a nap végére. Csak úgy szédült már ez az iciri-piciri fejecske.
Estére, lefekvés előtt, megszólal a nyakacska:
– Drága fejecském – mondja –, meg ne haragudj, arra gondoltam, jó lenne nekem egy apró kicsi törzs, legyen mi megtartson, mert bizony elfáradtam abban, hogy egész nap lóbáltalak is, tartottalak is.
– A nemjóját! – így a fejecske. – Igazad van. Legyen hát alattad egy törzs, mert az megtart minket ezután.
Reggelre olyan törzs kerekedett fejecske és nyakacska alá, hogy szinte öröm volt ránézni.
Most már úgy lóbálta, tekergette nyakacska a fejecskét, hogy abban hiba nem lett volna egy pötty sem, ha nagy hirtelen fel nem jajdul az aprócska törzsecske.
– Jaj, jaj! És megint jaj-jaj! Drága nyakacska! Fura hiányérzetem támadt, mert né, azt hiszem, illene még hozzám valami. Mondjuk, belső szervek kellenek, hogy jobban működjek. De, hogy szép is legyek, két kar, formás vállak, szép kezek és lábak is kellenek.
– Teljesen igazad van törzsecske. Hogy ez nem jutott az eszünkbe!
És reggelre már keze-lába volt törzsecskének, nyakacskának és fejecskének. És persze a belső szervek is mind a helyükön voltak, vadonatúj felállásban, épen. A vérkeringés úgy működött akár az óra. Az egész új test éppen csak, hogy ki nem csattant az egészségtől.
Így hát az iciri-piciri, irinyó-pirinyó, apróéknál is pincuribb, pontocskánál is kisebb pöttyöcske, ki hajszálnyit megnagyobbodott, most olyan ép testtel büszkélkedhetett, hogy tisztára olyan volt, mint egy igazi aprócska.
– De szépek és jók vagyunk. – mondták a testrészecskék és a nagy egyetértésre reá is bólintottak mindannyian.
Így telt el egy nap. Szépen, kellemesen. Egymással ismerkedve. Mert immár minden részecskének volt mondanivalója. Ki, hogy működik, milyen szerepe van neki az egészben, ezután, így meg úgy lesz, hogy jó legyen. S hát mindenki úgy izgett-mozgott, ahogy az annak rendje-módja és rendeltetése szerint kellett.
Rend volt és béke ebben a mindenségben.
Hát ez a kis pöttyöcske, ki azért tagadhatatlan, hogy nem volt más, mint az iciri-piciri, irinyó-pirinyó, apróéknál is pincuribb, pontocskánál is kisebb pöttyöcske, ki hajszálnyit nagyobbodott, aztán közkívánatra és mindenki jólétéért egy egész kis testecskére gyarapodott, álmot látott.
Azt álmodta, hogy mától a neve Aprócska.
Ennyi volt az álom. És nem több: Aprócska.
Reggel aztán jó kedvvel és izgatottan ébredt. S akkor aztán egy nagyot kiáltott. Bele az egész körötte levő átláthatatlan ürességbe.
– Na, ki vagyok én? – kérdezte és gyönyörűséggel nézett végig minden egyes porcikáján az iciri-piciri, irinyó-pirinyó, apróéknál is pincuribb, pontocskánál is kisebb pöttyöcske, ki hajszálnyit megnagyobbodott, és most olyan ép testtel büszkélkedhetett, hogy tisztára olyan volt, mint egy igazi aprócska. – Egészen jó kérdés ez, nemde? Piros pont jár érte.