Akkor már jó órája vertük a blattot, de a jósnő még mindig késett. Úgy látszik, túl sok kuncsaftot programált arra a napra, és nem tudott tőlük időben szabadulni. Mi, a négy szomszédasszony –nagyjából egykorúak – unatkozva hatvanhatoztunk és ropogtattuk a házilag sütött sósperecet. Végre csöngettek. Ő jött meg, a kártyavetőnő. Köszönés nélkül lépett be a nappaliba. Egy pillantással felmérte a helyiséget s persze minket is, akik önkénytelenül felálltunk, mint valami kisiskolások, ha belép a tanfelügyelő. Házigazdánk öblös karosszéket húzott az asztalfőre s a javasasszony körülményesen elhelyezkedett benne, mint egy díva. Aztán kiterítetté a kártyákat. Hosszú, vörösre festett körmeivel végigkopogtatott minden lapot, és közben hangtalanul mozgott az ajka. A tulajdonképpeni jóslás nagyon rövid volt. Mindenikünknek odavetett pár homályba burkolt mondatot, melyből nem értettünk semmit, de mukkanni sem mertünk. Aztán sietve felállt, sóhajtott, mint aki nagy tehertől szabadult meg és magára terítette fekete pelerinjét. Házigazdánk rögtön zsebébe csúsztatta a kikészített borítékot, melyben ott lapult a szeánsz tarifája. Erre a jósnő még ránk vetett egy utolsó, kárörvendő vigyort:
– Aki elsőként távozik innen, az kártyázik legelőbb Belzebúbbal.
Most itt ülünk elcsigázott faarccal s gondolatban átkozzuk a pillanatot, amikor beléptünk ebbe az áporodott levegőjű lakásba. Már kártyázni sincs kedvünk. Kint rég besötétedett s a háziasszony meggyújtott egy lila ernyős állólámpát, amitől még kísértetiesebb lett a hangulat. Fáj a derekam s a bal lábam elzsibbadt, de nem merek felállni.
Etelka, a nyeszlett varrónő sírós hangon kérdi: ha kimegy a mosdóba, az azt jelenti, hogy távozott?
Mert már nem bírja tovább tartani.