Szú egy fában lakott. Ő volt az időrágó. Úgy intézte dolgait, hogy szerre aztán minden fában ott legyen. Csak lassan. És idővel, persze. Kinek-kinek, elég odafigyelni, megszámolni hányat perceg a szú, s már tudni lehet, hogy mennyi az idő épp. – vélték a kertlakók.
Gondok akkor keletkeztek, amikor több szú is együtt rágott az idővel. Ilyenkor mindenki jól összezavarodott. Mert hát nem egyszerre rágott a sok szú, így a rágcsálás, a megszokott percegés hangja olyan összevisszaságba torkolt, mint amikor egy botfülű kezd el zenét játszani száz hangszeren egyszerre.
De általában azért a rend uralkodott a Kertben.
A kertlakók között nemkülönben.

Itt másként járt el az idő egy szúnyoglárvánál, más volt egy vízibolhának, egy tücsöknek, lepkék más és más fajának, a méheknek, dongónak, virágoknak, tücsköknek, az egereknek, macskának és mindennek mi élt és mozgott.

Még Bodzabéllakó Pityóknak is.
Fehér Süninek is, vagyis Tüskésnek, kinek ismerős körökben csak Mandula a becsületes neve.
(Tudni kell azt is, hogy róla Pityók azt mondta egyszer: „… azért a mandula, mert azt ha lehéjazzuk, szép fehér, és láttam egyszer süti sünit, aminek mandula volt a tüskéje és én imádom a mandulát! És innen jön Mandula, aki nemrég jött haza nagyon messzi földekről, miután olyan kalandba csöppent, amiről addig álmodni sem mert volna. És imádom a süniket, és nagyon érdekes állatok, hogy szúrósak, de mégis kedves pofikájuk van, és ha megbarátkoznak, már nem is szúrnak. És aztán annyira egyediek és szerethetőek és okosak és hasznosak és minden. Már ha engem kérdeznek felőle.” (De erről majd máskor mesélek!).

Más ideje van annak, ki egy helyben van, mint például a fáknak, de még a nagy csűr szürkére kopott deszkáinak, gerendáinak is más és más idejük volt és így tovább.

És, ha valakit érdekel, a csűrtetőn egy évszázada álló Szélkakasnak se volt mellékes ez az idő, mert letagadhatja korát, de azért, no! – ott a pléhszárnya töviben, meg ott, a karikás szemeinél, mi van? S ha már itt tartunk, szája szélén is valami igen csak zöldellik jó ideje. Csupa szerencse, hogy nem vasból van, mert akkor aztán… !

Egy napon a szú, kimondhatatlanul összezavarodott. Szú létére, ez nagy dolognak számított. Annyira össze-vissza szúkált, hogy majdnem rendbontás lett a vége. Így akit esetlegesen az idő érdekelt, már nem is tudta, hányadán áll.
„Ilyet is csak egy szú csinálhat!” – mondták egyesek, akiknek maga a szú fontosabb volt, mint az idő. Mondjuk Hosszú Csőrnek, a bóbitás fakopáncsnak! Mert hát ő pontosan rá vadászott azon a napon.
– Hogyis ne! – méltatlankodott már kora regge. – Amikor jó fáradtan és zsibbadt fejemmel, görcsben álló nyakammal hazatértem, lepihennék, s hát mi van: „Prcccc, prccc, pörccc.” Ezt hallom sokáig, mígnem az összes fiókám kukkra szökött, aztán nesze nekem csönd és pihenés. Há’ ki ne indulna bé ettől? Már azon voltam, hogy észe elköltözöm, ha ez így megy tovább, amikor jön a netovább, már hogy: „prrcccc, prccc.” No, én ki az odúból, hogy móresre tanítsam ezt a szút.

Eközben Szú, nyomta az ipart keményen. De amint belefúrt saját járatainak a sokadikába is, erőst ideges lett. Hirtelen abbahagyta a szúkodást. Most mi tévő legyek? – kérdezte magától.

Hosszú Csőr fáról-fára járt és ugyanolyan ideges volt. Lesett, hallgatózott, hol a szú.
– Ez a beszéd! – mondta, amikor beállt a csönd. – Semmi „prrccc”! Csönd van, mint tyúkéknál az árnyékaljban. – És már röppent is haza.

De Szú most gondolkodóba esett. Annyira, hogy ha nem egy általa fúrt lyukban van, szépen kiesne onnan.
Olyan csönd lett, hogy vágni lehetett volna. Mint tűzoltók a füstöt, ahogy szokták.
Ekkor határozta el, hogy ideje más fába költözni. És költözött. Másik fába. Időt rágni.

Nálunkfelé – szokták mondani a kertlakók, – a föld alatt, lent a mélyben, apró kis emberkék laknak. Lehet, hogy régen ők is akkorák voltak, mint egy mai ember, de azt mondják, miután leköltöztek a föld alá, idővel szépen megcsöktek, s olyan picinyek lettek, hogy el kellett nevezni őket manóknak. Persze az is lehet, hogy ők mindig is manók voltak. Egyszerűen manóknak születtek.

A sok-sok év alatt, ezer meg ezer járatot, egyenes és kacskaringós alagutakat fúrtak a föld alatt, így jártak-keltek a világ egyik pontjáról a másikig, jól összekötve egymással az apró városokat, falvakat.
A fenti ember ritkán találkozik ezzel a picinykére töpörödött, mákszemnyi népséggel. De mese az rengeteg van róluk. Innen tudjuk, hogy egy manófélének a kalapja akkora, mint egy gyűszű. Habár ez odalent sokat nem ér, hiszen nem tart annyit, mint egy makknak a kalapja. Azt viszont nagyon szeretik a manók, mert ahol cseremakk terem, ott a földnek felszínén igen furcsa surrogásokat lehet hallani sokszor, ami azt jelenti, hogy begyűjtési akcióban vannak ezek a kis földalatti teremtmények.
Sok mindenre jó lehet a makkok kalapja: víztartónak, edénynek, teknőnek és persze kalapnak.
Minden valamirevaló manóféle ilyen kalapot hord a kicsi fején! – tartja a mondás náluk, és akinek volt szerencséje olyanra lelni, amelyiken még rajta egy kis szár, esetleg egy falevélke is, na, az igazán büszkén is viseli kalapját. Van, aki csak úgy félrecsapja, de az ilyen csak felvág a társai előtt, nem is lehet okos, aki többet mutat magából, mint amit ér! Felvágás nélkül is lehet hordani azt a kalapot. Mert mi a büszkeség? Kétféle is van abból. Egyik a színlelés, a bolondság, az értelmetlen cicomája a szívnek. Nemde? Há’, de! – mondaná egy manóféle. A másik az, amikor nem magunkra, hanem arra vagyunk büszkék, akit szeretünk. Nem csak valamiért, egy tettért, amit mondjuk, kiérdemel valaki, hanem azért, és akkor ha boldogságban dobban a szív. Elégtétel és köszönet egyben.
Az efféle beszédre még Pityók is nagyokat bólogat. Mert ő csak tudja! Elvégre manóféle, vagy mi a szösz!

Amúgy szöszből is van itt elég. Teremtettét neki! Azok honnét, honnan nem, de vannak, s úgy nőnek, mint a gomba. Cincoginé és családja örömére, mert van, hogy azokkal bélelik ki szerény kis hajlékukat télire, például. De ami igaz, az igaz, sokan mások, a szöszöket nem igen kedvelik. Talán nem csoda, mert ha egy szösz is megjelenik valahonnan a semmiből, azt már onnan is lehet tudni, hogy tüsszentések sora indul útjára rögtön. De erről majd máskor…

Itt vannak ezek a manók. Egyenest a talpunk alatt. Sőt, mélyebben is. Bezzeg őket nem zavarja a sok szösz.
A Kert hátulsó sarkában meg ott áll évszázadok óta egy óriási, hatalmas nagy tölgyfa. Az akkora volt, hogy egyesek szerint egészen az égig ért. És olyan öreg, hogy nevére sem emlékezett már a Kertben senki. Habár, Tüskés a Fehér Süni szerint, ez a fa a kilenc Névtelen, vagyis az Ős Öregek egyike.

Tehát, innen fúj a szél! A tölgyfától. Emlékeztek: makkok, kalapok, manók!
Mert a manókkal, no, itt más a helyzet! Vélük aztán egészen más! Ki tud többet róluk? Tudjátok?

Hát a törpék, a tündérek és azok, akik vélük találkoztak. Utóbbiaknak azonban mindent nem kell elhinni!
Mivel apró törpékkel és tündérekkel mostanáig nem találkoztam, az apró népekről mesélni nem tudok. Most még nem. De ezután, talán tán igen. Hamarosan – ahogy Szú, a szúkodó időrágó is mondaná: – Akkor osztán! Amikor összetalálkozok egy aprónép félével, hogy úgy mondjam, amikor egymást vallatni kezdjük, és ő is elmeséli, hogy aszongya: akkor, amikor…
Valóságos beszéd-kavalkád lepte meg a kis szú fejét.
– Mi nékünk, örökös harc a mi életünk. – mondaná egyik apró nép.
Így egyből a közepébe.
– No, nem a csata-patéra értem, hanem, hogy mi is meg kell küzdjünk az új dolgokkal – szólt bele egy másik manó.

A kertlakók tátott szájjal figyeltek. Ámultak-bámultak, hogy most akkor mi van.
Szélkakas, a maga megszokott módján, most is fölemelt fejjel, csak ott állt a csűrtetőn, szél ellen. Pedig mozdulhatna egyet arrébb, csak egy csöppet, mert nem fér el tőle gondolatban Biri.
Róla semmit nem tudunk, de hogy Biri forma egy Biri az illető, az fix. Még így ahogy elképzelem is tisztára egy Biri.
– Ki az a Biri? – jön egy kiáltás valahonnan.
A szú vállat vont. Ő sem tudja.
– Hát ki tudja, hogy ez a Biri kicsoda? – kérdezik itt is, ott is. Még egy földalatti manó is felkapja a fejét erre, mert ugyan biza, vajon kicsoda ez a Biri? És leveszi makkhéj kalapját, jobb kezével megvakarja feje búbját.
– Ki tudja!? – kapták fel a fejüket a kertlakók.
 -Jó lesz ezután figyelni – csatlakozott a többihez egy zavaros, hortyogó hang is.
Ez Pattantyú volt, egy másik bogárféle, csak épp berekedt. Kellett neki hajnalban friss, hideg harmatot inni!
– Igen. Igen. Vigyázni kell! Mindenkire!
Hangok, innen, onnan.
– Földiekre, kertlakókra még inkább!
– Földalattiakra is!
– És akik odafönt vannak? Azokra ki vigyázna? He? No, nehogy má’!

Gondolatban mindenki egyetértett ezzel. Mert, hogy vigyázni kell mindenre és mindenkire!

No, lám, lám! Ez a Pityók, ez a Pityók még gondolatban is úgy mosolyog, mint a valóságban. Éppen most sejlett fel előtte, hogy amikor az embernél szolgált, mit hallott egy alkalommal: „Értem én, értem, hogy villanymotor, de mi hajtja?”

– Hát, igen. – hallotta Pityók gondolatát, aki rejtélyesen tovább mosolygott. Végigmosolyogta az egész szú képzelte gondolatbirodalmat.

Érzete, hogy már nem is olyan ideges. Mármint a szú. És elmosolyogta ő is magát. Később fel is nevetett. Úgy röptiben, és éppen csak elérte a nagy hatalmas égig érő fát. Cserepes törzsében megkapaszkodott és szempillantás alatt már a kéreg alatt volt. Idejében még. Így az a falánk fakopács se kaphatta csőrvégre, aki átsuhant fölötte.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ