Kacagni nem szabad
Budapest népe tüntetett, s két kicsi leány megállott az aszfalton. Tízezer ember sokaságán a közepében voltak. Nem lehetett nekik tovább menni. Egy ház erkélyéről beszéltek éppen. Lázban morajlott a tömeg. A két kicsi leány unatkozott. Tizenhat-tizenhét évesek voltak. Budapestiek, fiatalok, frissek, szépek. Összedugták fejecskéiket, s próbáltak egymásnak mulatságos dolgokat súgni. És kacagtak hangosan, csengőn. Fiatal férfiak közelében álltak. E férfiak mind budapesti angolsággal öltözöttek valának, s tipikus budapesti, ifjú férfiak. És íme rárivallnak a két, kicsi leányra:

– Mit vihognak maguk, kisasszonyok. Most nem szabad kacagni magyar leánynak. Nem olyan időt élünk.

A két kicsi leány majdnem sírásra fakad. Szégyenkezve, búsan fúrják be magukat a sokaságba. És ez a jelenet többet elmond a budapesti utca mai hangulatából, mint ezer hangos dikció. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. szeptember 27.)

Folytatjuk