A legtovább egy versben élek.
Nézd, szövögetem verskunyhómat
aranyló sásból, ingó nádból,
fosztott mentából, hársvirágból.

Leghamarabb versben halok meg.
Elfogadom a vágyak végét.
El a magányt, a zúgó csöndet.

Téged eloldlak, megkötözlek.

Legtovább álmaim pörögnek,
mint lassan földre szálló pernye.
Mint lekeringő hársvirág, mint
kusza percek kusza terhe.

Legkevésbé magam vagyok, vagy
leginkább könnyek tagadása.

Te vagy, te vagy a tűnt kiáltás.
Te vagy az is, aki kiáltja.

Forrás: Népújság / Múzsa, 2018. április 13.

1. Keszthelyi György:
   2018. április 18. 04:33

   Ez a vers nem hiába íródott. Tanulhatjuk magunkat általa.