Telides-teli  volt piros szívekkel a fotómodell lepedője. Ezekben a kicsi, végtelenített, piros seggecskékben nem volt semmi izgalmas; minden nyolcéves leányka ilyent választott volna. Várható volt, hogy a szép fiatal nő idővel lecserélje azt valami másra. Szülei egyszerűek voltak, a kávéscsészét aranyozott szájával kifelé fordító, dolgos munkásemberek. A leányt az önsodrás erejével hajtotta kivételes szépsége; művészekkel, pénzemberekkel, elit botrányhősökkel parolázott, s e réven is borítékolható volt lepedőjének mielőbbi lecserélése. Azt persze pontosan nem lehetett tudni, hogy milyen ágyneműhuzatot fog választani.

—— Te, amikor kiszállsz a plazánál, ne felejts el venni egy ágyneműgarnitúrát. Ez már olyan snassz —— szólt be a fürdőszobában borotválkozó embernek.

—— De mi’e’t? Mi’e’t vejek? —— kérdezett vissza a másik.

—— „Milyent?”, Milyent?” Hogyhogy milyent? Becsület szavamra még nem ismertem ilyen pitiáner alakot, mint te… Még hogy „Milyent?”…

Budapest, 2011. I. 25.