Lenézett műfaj?

* A mai, hivatásos és műkedvelő szavalók egyik hibája, hogy túlságosan didaktikusak. Agyonmagyarázzák a verset, oktatják, ahelyett, hogy élményünkké tennék. Ezek a puritán irányzatok nyilván a patetikus-retorikus szavalás ellenhatásaként jöttek létre, de túlontúl elhatalmasodtak, már-már a művészi szép és igaz rovására…
A hamis, pózos szavalás mindig „látszani” akar valaminek. Aranyszabály : nem látszani — lenni! Soha ne erőltessünk magunkra érzéseket! Próbáljuk előhívni őket. Hogy hogyan, erre mindenkinek magának kell rájönnie…
Vizsgálja meg a szavaló, ura-e a mozdulatainak? mozdulatlanságának? Egy időben halálbüntetés terhe alatt volt tilos a mozgás szavalás közben. Úgy álltunk a pódiumon, mint az oszlopszentek, s ha kincsfeltáró szenvedélyünk izzásában arcunk kipirult, szemünk felragyogott is, kezünk nem mozdulhatott törzsünk mellől, fejünknek nem volt szabad felvetődnie. Nem a mozgás mellett emelek most szót, csak az örökös mozdulatlanság ellen. A mozdulatokat nem szabad
előhívni, de az önkéntelenül feltoluló gesztusokat nem szabad visszaszorítani. (Palotai Erzsi: A szavalásról – műkedvelő szavalóknak. Valóság, 1977.)

* …Van színészet és van szavalás. S ennek megfelelően vannak:
– „csak” szavalóművészek, akik nem feltétlenül jó színészek, esetleg egyáltalán nem azok, s életüket a versmondásra tették fel;
– „csak” színészek, akik nem feltétlenül jó versmondók;
– mindkét műfajban kitűnőek. De a lényeg: a két műfaj különbözősége. Sok olyan kiváló, népszerű színész, filmszínész van, aki nem alkalmas a pódium magányára, irodalmi est összeállítására… A pódiumművészetre való alkalmatlanság nem értékítélet egy színészről! (Surányi Ibolya / előadóművész: A lenézett műfaj. Kritika, 1981.)

* …Számomra a versmondás annyiban színészi feladat, hogy lelkiállapotot tükröz, de a költő mondanivalóját nem tekinthetem szerepnek. Nem a művet létrehozó egyént akarom megszólaltatni, hanem az általa létrehozott művet. Ezt, természetesen, csak saját magamon átszűrve tehetem, óhatatlanul jelen van a személyiségem is, de csak mint hangszer. Megítélésem szerint az a lényeges különbség a nagy színeszek es az elsősorban népművelő szándékú versmondók előadóestjei között, hogy az első esetben a közönség a műveket közvetítő színészt várja, a másodikban pedig az előadóművész közvetítette műveket. Ha ebbe belejátszik, hogy az előadóművész személyisége is érdekes, lebilincselő és kedvelt, az külön szerencse. (Jancsó Adrienne / színész, előadóművész: Pályám emlékezete. Új Irás, 1976.)

*… A versmondó nem színész. Hogy mégis micsoda? Nem is tudom hirtelenjében megfogalmazni. Alighanem ő a Hang. Hang, amelyben formát kap a megismételhetetlen, személyes, anyanyelvű lírai szó egyetemes embersége. Az a hang, amely a költészetet teremtő pillanatban csupán belső, még senki másnak, csak a költőnek hallható gondolat zenéjeként, ritmusaként, személyes ön- és világ-tudatként öltött alakot. A Hang, amelyben az igét teremtő lélek formája, betűk némaságában, és az olvasói magányba ölelt versszó a forma végső misszióját tölti be, s éppen a versmondás hangjaként. Nem, ez nem „közvetítés”. Hanem a versalakzat újrateremtése. (Méliusz József író: Kovács György hanglemezére. A Hét / Bukarest/ 1975. aug. 28.)

Forrás: A vers szószólói. Válogatta, szerkesztette: dr. Böhm Edit. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989.

1. DeMETER JóZSEF:
   2018. április 29. 08:58

   A lecsupaszított versmondás, szavalás semmit sem ér.Száraz. / Fűrészpor. Ne tévesszük össze a puskaporral./ Már a papok is annyira patetikus mentesen, „szolidan” prédikálnak, hogy élvezhetetlen hallgatni. A vers amúgy is mostoha műfaj,/ gyereknyelven szólva már-már ijesztős, elijesztős…/ az előadók erre még rátesznek egypár lapátnyit. Hallgasd – süket. Nézzed – vak. Már a forradalmi verset is úgy hangsúlyozzák, mint egy tájverset. Mitől félnek? Mitől, kitől tartanak? Az érzelem – Érzelem, és nem érzelgősség. /A megzenésített verset is mondani kellene?/ Le a béklyókat! A verset nem mondani, bocsánat, Sándor Bátyám, előadni kell. /Nem lopott-holmiként/ Ettől lehet több, mint a felolvasott, elmondott vers. Az előadó felemelő, előhívó-teremtő személyiségétől. A kritikusok, akik ennek az ellenkezőjét írják, mondják, le vannak kritizálva… Hogy mi patetikus? Maga ez a szó. Az érzelgősség már más madártojás; az egyszerűséggel épp a nagyszerűséget verselik agyon, teszik kotlóssá, és nem fordítva. A hidegtől nem kel ki, de! A túl melegtől sem. Az aranyközépkiút, légút, nem torkollhat zsákutcába, „zsák-fészekbe” – még a kakukktojás esetében sem. A szavaló /száműzött szó/ a szívével gondolkodik és az eszével érez. Érző szín-ész. (DeJó)