Mi még úgy nőttünk fel, hogy egyfolytában füttyögtettünk.
Nem volt maroktelefon, mint ma. Gombnyomkodás, miegymás, aztán, hogy né: „Háló! Ki az? Te vagy az, Jóska? Igen, én. Te vagyé Pétőr? Na, akkó’, jó.” Szóval, akkoriban nem így voltunk, hanem úgy, hogy mindenkinek volt egy valamirevaló füttyjele, s azt fújtuk amikor csak kellett. Minden találka, titkos összejövetel így indult. Egy fütty, arra aztán jött a válasz is. Abból megtudtuk, hogy ki, mi, miért és hol mekkora. Még azt is, hogy milyen idő van! Na, jó, azt már onnan tudtuk, hogy kinéztünk a függöny mögül, s láttuk: havazik, vagy szép az idő, mert nem esik.
Szóval füttyögtettünk, fütyültünk eleget egymásnak. Fiatal és felnőtt ember, fiú és lány is fütyült. Akinek elöl nem volt foga, az az ujját dugta szájába és úgyis fütyölt. Ráállt a szánk nagyon. De szép is volt!
A legtöbb füttyjel egyszerű volt. Két szólamot fúttunk egyszerre, de volt, hogy öt oktávig mindent lefüttyögtünk. Le mi! Kinek mi tetszett. Volt akinek madárhang volt a jele. Mások filmzenére jöttek elő. Milyen szép volt, esténként, a petróleumlámpa fényénél egyszer csak hallotta az ember, – „ fitty-fütty” – és már meg is jelent egy fej az ablakban.
Egyesek szerint ez olyan romantikus volt, hogy ki se lehetett mondani. Könny szökött mindenki szemébe egy szép dallam hallatán. Mert ugye, ki mivel felnőtt, az eszébe jutott, mit otthonról hozott. Népzenei műveltségét itt akárki megmutathatta. Csodát tett az emberrel. Képzeljék el: aki analfabéta volt, az is olyan szépeket fütyült, hogy néha közkívánatra újrajátszatták a nótabélést, nehogy feledésbe menjen. Ki mondja hát, hogy egy írástudatlantól nem lehet tanulni? Ha fütyülni tudott, énekelni is igen, de úgy, hogy a csuda ölt meg mindenkit.
Aztán ott volt a televízió. Azt is meg kell említeni. Nem mintha néztük volna annyit, mint manapság, – mert hát, akkoriban, mi ment este, az alatt a pár óra alatt? A Dallas, s ilyenek. Azok is hétvégén. Hétköznapokról jobb nem beszélni, hogy mit kellett volna nézni…
Szóval, az egyik kezünkön megszámolhattuk a filmeket is, amit adtak. De akkor is fülelt az ember. Mit megért egy jó és fülbemászó dallamocska! Aztán ott volt a mozi is. Na, ott ment a Sandokán, láttuk százötvenszer Winnetout is, és egy vagon indiai filmet. Hát ilyen filmzenék között, azért már válogatni lehetett jócskán.
Mások a rendszer által üldözött és tiltott rock zenére esküdtek, abban találták meg lázadó énük lelki nyugvását, onnan meríttek. Vagy ott a népzene, meg a klasszikus zene. És volt diszkó még. Tehát volt miből válogatni azért. Zenéből sem volt hülye ez a nép. Ha falcsul hangzott, azon se akadt fenn senki. Csak fújja az emberfia, az volt a lényeg. Mert összehozta az embert. Egyszerre többet is, ha kellett!
Így volt ez akkoriban.
De eltelt az idő közben. Ha valaki, mondjuk harminc éve, azt mondta volna, hogy né, akkorát fejlődik a világ, drótnélküli telefonokkal fognak az emberek mászkálni, hát jól kiröhögtük volna.
És lőn!
Ezek után én már minden elhiszek, semmin nem csodálkozom többé!
Megkapom én is az első maroktelefonomat. Eleinte szokatlan volt ez a boszorkányos csoda. Az ócskapiacról van, mondta sógor, de jó, amire kell. Jó is volt. Annyit lehetett beszélni, hogy elfáradt az ember szája belé.
S há’, hogy jártam? Ülünk sógorral az asztalnál, szemben egymással, és azt mondja, megcsönget, mentsem el az ő számát is, ezután tudjam legalább felhívni párszor. Mondom neki, hogy jó. Mentsük el. Megzörren zsebemben a telefonom. Hát csönget kegyetlenül. Fel is veszem, mondom belé, hogy háló! Semmi sehol.
Sógorra nézek. Könyökig benne van az ő telefonjában.
– Háló! – mondom már hangosabban.
Mire sógor: -Én vagyok az, te! Hamar tedd le. Na, már le is vette a pénzem. Hát mondtam, hogy megcsöngetlek – mondja.
-Fel is vettem, hát nem? Láthattad!

Komolyan mondom, nagyon későn értettem meg, hogy is megy ez.
Mégis jobb lett volna, ha a füttyögtetésnél maradtunk volna, gondoltam magamban néhányszor. De csak annál!