Roppanó jég
a talp alatt,
hófecnik búcsúznak
s száz hangon szolmizál
a nedvező erdő –
de ugye,
ez már régen nem menő,
annyian megírták már
a verőfényt,
pattanó rügyet,
zöldet, ibolyakéket,
sarjadzó mezőt,
hogy a vers már csak
kikopott köntöst adhat
az új tavaszra …
….hacsak nem pillantok
a csöpp beszélni tanulóra:
unokám jön felém imbolyogva
apró madárléptekkel,
haja égnek áll
mint a most búvó fű,
lenge-selymesen,
mosolya szende,
bátortalan alig-szellő –
szóval ő kerül most tollamra
sosemvolt metaforának,
róla még senki sem költött
tavaszhívogatót.