Albert Csilla: Egyszer már kellene
Egyszer már kellene egy vidám verset írni.
Mint mondják, a téma az utcán hever…
fel-felugat, vagy lelkesen csahol,
esetleg sört iszik, vagy azt csapol,
fagyit nyal, az arca tiszta maszat,
a csokifolt a ruháján marad,
kis kezeit a szökőkútba mártja,
és tapsikol, és vizes már a lába,
a szandálja, a zoknija, a teste,
és párolog körötte már az este,
és piros rúzzsal megy mellette el,
az, akit már tényleg szeretni kell,
mert meg is ért, meg kész is rá az édes,
és amúgy is olyan rövid az élet,
és olyan emésztően vágyik arra,
hogy ráfonódjon már valaki karja
vékony, tapasztalatlan derekára,
legyen ennek ma bármi is az ára,
a padon viszont sokat megtapasztalt
idős pár ül, és alattuk az aszfalt
már hűl, ahogy bennük is hűl az élet,
de addig is, míg minden semmivé lesz,
fogják egymás kezét (olyan: „ cukik”),
egy biciklis meg majdnem felbukik,
úgy nézi őket, anyja jut eszébe,
meg az, hogy holnap felugrik ebédre,
otthon a mama is éppen rá gondol,
már fekszik, végre szabadon a gondtól,
ma nála van a kicsi unokája,
ott netezik a kisebbek szobába’,
aludni kéne, holnap iskola,
de a nagyi, az nem szól rá soha,
és több, mint száz like-ot kapott a képe,
az egyik szerint ő a suli szépe,
persze túlzás, de azért csak hatott,
és felkel, kinyitja az ablakot,
fent ezer csillag – minden semmiség,
amikor itt a szél meg itt az ég,
a nyárfaillat édes-fanyar reménye,
a bölcsesség lassan telő edénye:
s borúra derű, derűre ború….
Hát mért vagyok még mindig szomorú?
2018. április 20. 05:56
Kedves Csilla! Nagyon tetszett, magával ragadott.Örülök, hogy olvashattam.Én vidámabb lettem a verstől.
2018. április 24. 15:32
Nagyon köszönöm:)