Hajnalhasadás előtt a nagy tölgyfa egyik gyökerét amelyik, mint valami megkövült könyök, úgy állt ki a földből, egy igen furcsa és a Kertben eddig soha nem látott alak vizsgálgatta. Görbe és idomtalan árnyéka remegett bele, szemmel láthatólag olyan izgalomban volt amint hosszasan tapogatta a fa gyökerét, miközben mormogott hosszú és vastag orra alá. Egy pillanatra fogai is kivillantak. Hegyes, tőrszerű pengékhez hasonlóak voltak, és már a levegő is izzott körötte, amikor puttonya mély zsebébe nyúlt. Kotorászott benne egy darabig, de végül ismét makogott, mordult egyet, sötét fejét megrázta. Figyelni kezdett, a levegőbe szimatolt.
Hangok szűrődtek ki egy közeli fűcsomó közül.
– Ki az? – kérdezte egy álmos, de kissé bosszús, vékonyka hang.
Ekkor az a furcsa jelenés, az a soha nem látott árnyék egy szempillantás alatt köddé vált. Eltűnt, mintha ott se lett volna.

Aznap, a tavasz legmelegebbikének delén, szokásukhoz híven együtt ebédelt a Cincogi család. Az öttagú egércsaládnál, akik név szerint, hátulról elé felé: Cin, Cog, Csini, Cini asszony és természetesen Cincogi úr, mondhatni, szinte mindig ez volt a program. Mert a legfőbbek: a reggeli, az ebéd és a vacsora. Persze, azért egy-egy uzsonna is elcsúszik időközben. És egyéb is…
Náluk különösképpen fontos ez, mert mint tudjuk az egérféle, ha folyamatosan nem rág, ha nincs mivel fogait koptatni, hát úgy megnőnek azok az apró kis fogacskák, hogy kilógnak a szájakból. S ez még a legkisebb probléma.
Tehát, Cincogiék különösen kényesek voltak az étkezésekre. Amikor meg nem ettek, hát rágicsáltak.
– Mert fő, ami fő! – szokta mondani az uraság. És még azt is, hogy: Szegény ember vízzel főz! Még ha kőlevest is!
Nem mintha ennek a mondásnak sok köze lett volna az egércsalád étkezési kultúrájához, de azért oda kell figyelni manapság mindenre.
És ekkor a csűr alatti kis fészekből messzire kihallatszott Cin csámcsogása.
Ilyet, esetleg hangosabb csócsálást, csámcsogást a kertlakók csak Kockafejű Sáskától hallhatnak, aki egy fűcsomó kellős közepében lakik, aki aztán tényleg úgy eszik, hogy az a Kert egyik végéből áthallatszik a másik végébe.
– Na, most mi van! – vonogatja ilyenkor a vállát. – Én egyszerűen csak így tudok enni! Ilyen a természetem. Egy sáska legyen sáska! Még ha éjjel, akarom mondani, hajnalok hajnalán megzavarják álmom, akkor is sáska a sáska.
-Hát, ez undorító! – mondta Mandula, vagyis Tüskés, amikor elhaladt a Cincogi-lak előtt. – Még, hogy uraság! Mit nem még!? De a fiát nem tudja megtanítani arra, hogy kell enni helyesen.
Csak úgy magában beszélt. Naná, hogy meghallotta Cincogi úr!
Cincogi uraság már úgy kezdte a napot is, hogy kinyitotta szemeit, pislogott kettőt és rögtön a szájához emelte egyik ujját. Valami igen fontos dolog jutott az eszébe, amit aztán egy kettőre el is felejtett.
A naptár szerint szombat volt.
Törte is a fejét, de semmi. Szombat van és ennyi. Kifárad az ember hétvégére, mi más oka lenne, hogy nem jut eszembe mit akartam.
-No, no! – mondta ekkor. És ismét a szájához emelte egyik ujját. –Hát, te? – nézett Cinre. – Ez miféle evészet? Nem tudsz szépen enni?
Cin, a kisegér, ekkor eltátotta a száját.
– Nem hallottad, hogy az imént még Tüskés is megszólt? Még csak az hiányzik, hogy Sáskához hasonlítsanak.
– Hááát, – mondta Cin a kisegér és szépen, szerencsésen lenyelte azt a falatot – én, tulajdonképpen azt akartam kipróbálni, hogy Kockafejű Sáska miért eszik így. Kíváncsi voltam, finomabb-e ettől az ételem?
– Halljunk oda! – csapta össze tenyerét Cincogi uraság és Cini asszonyra nézett. – Te is hallod? Vagy netán rossz a hallásom?
Cincogi né, ekkor villámgyorsan elővarázsolt egy fakanalat és koppintott egyet Cin feje búbjára. Persze, csak kicsit. Egészen pöttömnyit.
– Hihihi! Hihihi! – kuncogta el magát ekkor Cog és Csini.
– Na, szóval, akkor, hogy kell enni helyesen? – kérdezte Cincogi úr.
Cin, előbb megsemmisítő pillantásokat lövellt két testvére felé, aztán azt mondta:
– Há, bécsukott szájjal! Szépen, hangtalanul. Ugyé? Mer én úgy tudom.
A szülők bólogattak.
– Mert ugye, mi tudjuk mi a rend és a helyes magatartás étkezéskor. Egerek vagyunk, de műveltek azért. – toldotta meg a helyzetet Cog és nagyon komoly arcot vágott az egészhez.
– Bizony. – hagyták rá a szülők és még bólogattak egy keveset. – És mert rend és igazság van nálunk, Cog és Csini, mert kinevettétek a testvéreteket, ma ti mosogattok el.
– Ó, na! – kezdte a duzzogást Csini.
– De attól még később kifuthatunk rágicsálni égyet? – kérdezte csillogó szemekkel Cog és könyökével oldalba bökte Csinit. – Pszt! – súgta neki. – Este az Ember feltöltötte törökbúzával a régi ládát. Nyam! Nyam! Cint pedig elküldjük szépen Pityókhoz, a bodzabéllakóhoz, hogy szerezzen tőle hegyezett zabot. Hihi!
A két testvér hamiskásan egymásra kacsintott, aztán mintha mi sem történt volna, a lehető legnagyobb nyugalommal folytatták az evést.
– Front van! – mondja ekkor Éti Csiga és épp elmasíroz a Cincogi-lak előtt.
Az ablakban Cincioginé éppen az abroszt rázta.
-Valami vagy van, vagy lesz. Nem tudom mit, de érzek valamit a levegőben én is. Ezek a kicsik se ülnek helyt.
– Hja! Azok még fiatalok, kell nekik a viháncolás. De én a derekamban érzem a frontot.
– Este egy meleg fürdőt kell venni. Pár darab zsályalevél benne csodákat tesz.
– Úgy lesz. Köszönöm Cincoginé asszony.

Eseménytelenült szaladt el a nap. A nagy meleg, a hőség elöl mindenki úgy védekezett ahogy tudott.
A nap amikor már lehunyta egy szemét, eltűnt a görbe láthatár mögött, hirtelen felerősödött a szél.
Kert végében az óriási tölgy ekkor finoman megrázta magát.
Előbb indigóra, majd szürkére váltott az ég. A lemenő nap sugaraiban két kis egér surrant ki Cincogiék odújából. Szempillantás alatt a csűrben voltak.
Aztán egy másik egérke is kisurrant az ajtón. Utóbbi lassabban mozgott és másik irányban tűnt el. Végig osont Kerten, a nagy tölgyet vette célba.

Innen-onnan egyre több árnyék merészkedett elő. Nem a gonosz szándékú árnyak, csupán a föld felett levő, álló és fekvő dolgok, élő és holt tárgyak árnyai ezek. Itt az árnyakról úgy tartják, hogy azok a dolgok emlékezetének lenyomatai. Mert árnyat vet a tengernyi fűszál, a virág is, ki mindig korán lehajtja fejét, ha álomra tér. És árnyat vet a csűr, meg odafönt a Szélkakas. Árnyéka van a kertkapu mellé támasztott kapának és ásónak, még a foghíjas gereblyének is.
Árnyéka van a nagy tölgynek, minden kertfölé kinyúló ágkarjának. Árnyékot növeszt hatalmas törzse alatt a mindig hallgatag Szikla, de árnyéka van az első udvaron levő kútnak, honnan lefelé száz és ezer virágforduló nap szükséges, hogy a mélybe jutva elérje valaki az Ijesztő Hangok bejáratát.
És fél arasznyi árnyat vetett Pityók is, a manóféle bodzabéllakó, aki épp előbújt odújából és első dolga az volt, hogy jól beleszagolt a levegőbe. Egyenest a nagy tölgy irányába. Majd összehúzta nyakán és vállán zöldes köpenyét, szemközépig húzta kalapját és gyors léptekkel elindult az óriási tölgyfa fele. Megállt a könyökszerű kiálló gyökér előtt és a földet jól megvizsgálva, csöndesen megszólalt:
– Megjöttem. Itt láttad őt?
A közeli fűcsomóból ekkor Sáska feje bukkant elő.
– Igen. Azon a helyen állt ahol te. – mondta ő is ugyanolyan halkan.
Pityók nagyot sóhajtott. Két tenyerét a nagy tölgy derekára helyezte és suttogott valamit. Háromszor ismételte meg ezt. Aztán hátrébb lépett.
– Nem hittem volna, hogy ismét megtörténik. Hogy ezek idáig merészkednek. – mondta csöndesen. Ki merem jelenteni, a kertlakók egész népe immár nagy veszélyben van! Ha jönnek a múltbéli árnyak… az, az…
Csend következett.
– Mit akarhatnak ezúttal? Mennyi időnk van? – szólalt meg sokára Sáska. – Össze kell szedni a csapatot.
– A Kerek Mezei történések óta nem hallottam róluk. Ismét megszegték az egyezséget. Beszélek előbb Zöld Manóval, aztán… aztán a többit is értesíteni kell. Üzenni kell Rétinek. Rengeteg dolgunk lesz.
– És a Kert? El kell mondani nekik is. Joguk van tudni. nem szabad felkészületlenül érje őket…
– Sajnos igazad van. Eddig soha egy szót nem ejtettem a régi történetekről, amit tudtak is, úgy hitték, hogy az esti tábortüzek hangulatához illő mesék azok. Most pedig szembesülnek mindazzal, mindazokkal, akikről azokban hallottak. Hogy jó, vagy rossz ez, már nincs értelme azon gondolkodni. Vagy el kerüljük a bajt, vagy elébe vágunk!
– Akkor ezennel a titkunk alól mind feloldozást nyertünk? – kérdezte Sáska.
– Igen. Amennyit tudni akarnak majd a kertlakók, annyit tudniuk kell. – bólintott Pityók. – Most őrt kell állnod kicsit. Éjfélt nem szabad megvárni. Addig megteszem, amit kell. – mondta gondterhelt arccal és a szíve fölötti belső zsebéből egy zöld követ vett elő.
Kockafejű Sáska bólintott és csöndesen elfordult. Csakhogy jobban belássa a környéket, felmászott a fűcsomó tetejére. Onnan egész jól belátni az egész Kertet. Sőt, ha jól megerőlteti szemeit, még Szélkakas alakját is kiveheti.
Pityók két kézébe fogta a zöld követ. Finom mozdulattal a nagy tölgy kiálló gyökerére helyezte azt, aztán suttogott valamit.
A kő zöldes színe ekkor erősödni kezdett. Aztán hirtelen kékre váltott.
Pityók önkéntelenül is visszahúzta kezeit. De tovább suttogott. Aztán suttogása egyre gyorsabb lett, kissé dallamos.
A nagy tölgy megremegett. Belülről jövő, mély reccsenés hallatszott. És még egy, még egy. Beszélt a fa.

Halk, de határozott füttyszó hallatszott a fűcsomó felöl. Aztán hangok jöttek:
– Te, te mit csinálsz itt?
Kihallatszott hangjából, hogy mérges, hogy éppen ráripakodik valakire.
– Hát, én, ééén… – mondta egy hang és ekkor puffanás, mint amikor elesik valaki.
– No, jól nézünk ki! Ez elájult nekem. – mondta Sáska és leugrott a fűcsomóról.
A földön, előtte egy kisegér feküdt. Cin volt az. Cincogi uraság fiacskája.

Távolabb tőle elhalványult a kőből sugárzó kék fény. Amikor halványzöld fényre váltott, Pityók felvette a gyökérről és a követ kebelébe rejtette.
– A hajnal első sugarai amikor megjelennek, Kertnek vendége lesz. A mi vendégünk érkezik. A többit meglátjuk majd. Hamarosan az összes kertlakó tanúja lesz annak, hogy miként születik a legenda. Mert a mesék ideje elmúlt. Mások jönnek helyébe.
Beszélt a fa.