Remény! Majd visszatérek én,
mikor a trombita lefújja
az utolsó csatát, magasra
emelve hegyes könyökét.
Remény! Én életben leszek.
Nem fedezékek sárodúja
való nekem, hanem a jóság,
az égő gond, amely tiéd.

De hogyha száz év eltelik,
s te is hiába vársz csodára.
Remény, ha szárnyait fölöttem
kiterjeszti a vak halál,
szülj rá, hogy keljen fel hamar
a megsebesült trombitásra
mielőtt engem az utolsó
fütyülő gránát eltalál.

Ha mégis lesznek új csaták,
s hogyha az van megírva rólam,
emet ottveszítsem,
akkor is ott esem el én
a távoli, a hajdani,
a régi Polgárháborúban,
s poros sisakú komisszárok
hajolnak szótlanul fölém.

Rab Zsuzsa fordítása

Forrás: A végtelenség szomja. Hatvan év szovjet költészetéből. Kozmosz Könyvek, 1977