(kiáltás L. É.-ért)

Állok a kapu előtt,
a kiirthatatlan akarnokság
rácsainál
s kezemben alig érezhetően
megremeg a csokor.
A rátartian ismételt NEM
tilt el TŐLED,
mintha csak kihűlt, elárvult
tested akarná konokul birtokolni:
NEM a kapuzárra,
NEM a kegyelettel vésett
fehér márványra,
NEM elejtett könnyre, gyertyára,
netán exhumálásra….

Tested kegyvesztetten odabenn…
nem tudom,
jelzi-e kő, virág,
vagy szemedet őrző fotográfiák,
mert előttem csak rács,
feketén csak a kovácsolt tiltás
s itt benn az elfojtott szó,
a sokat foltozott monológ
esőzi a kései megbánást –

egy vers imájába roskadok
s kezemben lankadnak
lassan a sápadt nárciszok.