Nehezen lélegzik a táj,
nehéz köd heverészik fönn s lenn –
a reggelben nagy, néma, vén
tornyok hallgatóznak a ködben.

Súlyosak, mozdulatlanok,
mint ó-legendák öreg szájon,
részvétlenül tekintenek
keresztül a láthatáron.

Félénk, tétova vonalak
sejtetik csak, hogy merre állnak,
csak sejtetik, figyelnek ők
felette időnek, határnak

Ilyenkor érzem igazán,
hogy Isten bennük él, ott lépked
árva tornyok alatt, padok
között, nem szól s nem beszélget.

És akkor, ha harangjaik
megmozdulnak, keményen, győzőn
s biztosan végigkonganak
a ködben fuldokló mezőkön…

1944

Csiki Néplap, 1944. május 3.