Közelítés Tuniszhoz
Ez is csak egy jegyzet, gondolatfutam, fiókirodalom, feljegyzés napjaink falára.
Gergely Tamás tuniszi kérdőjelei indították el bennem, mert hogy úgy gondolom, Erdély és Tunisz nem esnek olyan messze egymástól. Sőt, Tunisz és Európa sem, amit a napokban, teljesen véletlenszerűen egy 1931-es útirajz is igazolt a számomra. Szerzője az a dr. Jancsó Elemér, aki annak idején, az ötvenes évek végén- hatvanas évek elején nekünk irodalomtörténetet tanított a Babes-Bolyai egyetemen, s akit akkor két nagy, kardinális probléma szenvedélyes búvárlójának tudtunk: a magyar jakobinusok és az erdélyi magyar színjátszás… Most pedig kiderül, mily keveset tudunk volt tanárainkról. Az általam ismert professzor már az alkony utolsó óráit élő szellemlovag volt. De a harmincas évek elején elszánt világutazó, aki Algírban, Tuniszban, majd később a balti államokban, finnugor gyökereket felkutatandó is megfordult s éles szemű megfigyelője, híradója volt az ottani gazdasági-társadalmi-politikai és szellemi állapotoknak.
Az ő könyvéből (Északafrikában. Útijegyzetek az arabok világából. Kolozsvári Lapkiadó RT nyomása, 1931) azt olvasom ki, hogy a dolgok megértéséhez el kell jutni azok gyökeréhez. Oda, ahol azok megesnek és alakulnak, letisztulnak vagy elbonyolodnak. Igaz, ma már a média másodpercek alatt az információk egész halmazát juttatják el hozzánk nem csak Tuniszról, de az Antarktisz legeldugottabb viharsarkáról is. De éppen ebben van a csapda: a hihetetlen, szinte felbecsülhetetlen gyorsaság csalóka, mert az ember biztonságban, nyeregben érezheti magát. De mi van akkor, ha egy téves mozdulat folytán lecsúszik a ló túloldalán?
Igen jó barátom esett áldozatául pár éve a Tuniszról szóló információknak. Nyugodalmas helyet keresett a glóbuszon, csöndes, meleg vidéket, ahol csak a tengerparti szél és a szellem csöndes fuvallata frissítik fel a levegőt, ahol Európa zajos tülekedése, kocsmahangú kivagyisága csak távoli morajként jut el a Földközi-tenger habjain által… Nagyot kellett csalódnia. Egy esztendő leforgása alatt menekülnie kellett, hogy újra megtalálhassa saját magát.
Az európai/amerikai ember azt hitte (hiszi ma is?), hogy missziót teljesít a világnak azon a részén, amit ősei tűzzel és vassal „civilizáltak”, megbontva az ősi hatalmi viszonyokat. Az érdekek ma is ugyanazok, az eszközök kifinomultabbak és gyilkosabbak. Távoli kezek igazgatják mindenütt a konfliktusok tüzén a parazsat, nehogy valamiért elaludjon.
Valami miatt eszembe jutnak Karthágó romjai… Mind a punok, mind a rómaiak Karhágója. Egyik a másik gyilkosa. Romjaik mellé épült föl Tunisz, az új főváros. És most az is lángban áll. Az arab világ legbékésebb állama.
Nem tudom, sikerült-e ezzel tovább közelítenem Tuniszhoz? De ajánlom mindenki figyelmébe a nyolcvan évvel ezelőtti beszámolót a Kalandozók-ban…
Cseke Gábor
Ma is működőképes a rómaiak hátrahagyta tuniszi vízvezeték
Pusztai Péter rajza
2011. január 28. 08:42
Engem fõként a kortárs világ ragad meg: hogy azok, akiket oly távoliaknak hittünk, ugyanúgy reagálnak, mint mi. És Tunézia után Egyiptom, Jemen, nem véletlen, akarom mondani.
2011. január 28. 10:02
A mi reagálásunk csak helyi színeiben sajátos, de tökéletesen követi a már jól bevált több ezer éves forgatókönyvet a hatalom átmentéséről és a tömegek manipulálásáról. Ilyen szempontból az egész világ egy nagy trágyadomb, s rajta a kakasok vetélkedése a tyúkokért…
Tehbát a Te kortárs világod annyira ósdi, hogy még maga sem hiszi…
2011. január 28. 11:11
Viszont az emberek! Õk egyetlen életükben élik át, viszik vásárra a bõrüket…
2011. január 28. 11:53
Erre mondhatjuk, hogy – szegény MI!
2011. január 28. 16:54
Egy évig ott éltem ebben a tolvaj országban. Az utosó tolvaj meglógott ez Ben Ali
2011. január 29. 09:27
Máfél tonna aranyat vittek magukkal menekülésükkor