Hol volt, hol nem volt, volt egy szegény ember, és volt neki három fia.
Csendben, békességben éldegéltek egy aprócska faluban.
A szegény ember asztalos volt, nagyon szerette a csemetéit, készített is nekik három széket, s hogy meg is tudják különböztetni a lurkók, mindegyiket méretre készítette, a legnagyobbé a legnagyobb persze, a középsőé kicsit kisebb, a legkisebbé szintén kicsit kisebb.
Nagy -nagy szegénységben éltek, de a gyermekkoruk felhőtlen volt, mert az édesanyjuk és az édesapjuk igazi jó szülők voltak, így szépen felcseperedtek, s hárman háromfelé széledtek szét a világban: a legnagyobb Amerikában, a középső Svédországban, a harmadik Ausztráliában kötött ki.
Mit volt mit tenni, elengedték őket, boldoguljanak, a szülők fájó szívvel ugyan, de belenyugodtak.
Apó egymásba tette a három széket, s a kamarában porosodtak évekig.
De megunták már nagyon a székek a használaton kívüli, bezárt életet, összesúgtak, s elhatározták, indulnak ők is világot látni.
– De hová? Hiszen azt sem tudjuk, hol élünk – mondta a Középső Szék.
– Ti nem, lustaságok, de én igen, este, mikor már mindenki elaludt, az apó által minden este szépen összehajtogatott Háromszéket én szép csendben kinyitottam, és minden éjjel szinte hajnalig olvastam, amíg ti horkoltatok. Aludni nem tudtam, aztán lassacskán megtanultam olvasni, elloptam a tudást apótól, amikor fennhangon olvasott, hogy hallja a sürgölődő Mami is, amíg készült a vacsora.
– Nahát Öcskös, mutasd, mit tudsz!
Hát erre a Legkisebb Szék kinyitotta az asztalon heverő újságot, s láss csudát:
– Háromszék, független napilap – betűzte ki. A megyénk lapja, és még azt is megkockáztatta: – Én amondó vagyok, érjük be előbb a legszűkebb szülőföldünkkel, ismerjük meg, így a helyes.
– Mondasz valamit – helyeselte a Középső Szék. – Rendben van. Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen is a megyénk fővárosa.
El is indultak, mentek, mentek, mendegéltek, gyönyörű tavasz volt éppen, illatoztak a fák, a virágillatban megfürödtek, egyre fürgébbek, vidámabbak lettek, s szinte összeakadt a lábuk, pörögtek, forogtak, megrészegülve a tavaszi zsongástól, a szabadságtól. Három falun is áthaladtak már viháncolva, s ekkor a Legnagyobb Szék így szólt:
– Aki a leghamarabb ér be a város központjába, az lesz a győztes!
– Nem érdemes sietni, hiszen akkor meg sem ismerhetjük legalább az utunkba eső falvainkat, én jól szét szeretnék azért nézni! – kockáztatta meg a Középső Szék.
– Nem a gyors megérkezés a fontos, hanem az Út – kelt védelmére a középső testvérének a Legkisebb Szék, de nem folytathatta, mert a legnagyobb a szavába vágott .
– No, akkor ti csak bandukoljatok, úgyis én leszek a leggyorsabb, a nyerő! – s el sem búcsúzott, útja szinte rohanás volt, addig–addig, amíg már remegtek a lábai a kimerüléstől. Megállt pár percre pihenni. Arra haladt el egy Koldus, aki arra kérte szépen, engedje megpihenni, mert úgy fájnak a csontjai, nem tud felállni, ha a földre heveredik.
– Azt már nem, hogy is gondolod, hogy összekenj, menj a szemem elől a fészkes fenébe – dohogta a Legnagyobb Szék.
A Koldus csendes megjegyzését meg sem hallgatta, meg is bánhatta később, mert az illető varázslatos Királyfi volt álruhában.
-No – gondolta a Királyfi -, lássuk, mivel is büntesselek meg…
Kicsit gondolkozott, s lám förgeteg támad, a Szél felborítja a gőgös Legnagyobb Széket, és úgy görgeti, hogy minden porcikája sajog, és úgy, hogy vacog már benne a lélek.
A testvérei egy darabig pihengettek, aztán mendegéltek, de a Középső Szék is hamar ráunt a nézelődésre, gondolta, inkább utoléri a nagyobbik testvérét.
Ő is találkozott a Koldussal, aki most kenyeret kért tőle, már–már szinte megsajnálta, még volt az otthonról csomagolt pogácsából, de hirtelen közeledtek a Koldus toprongyos gyerekei, s amikor ezt megpillantotta, kereket oldott, szó nélkül faképnél hagyta őket.
A Legkisebb Szék is találkozott később a Koldussal és a purdékkal, megsajnálta, hamarjában mind szétosztotta közöttük a megmaradt pogácsáit.
Elégedetten majszoltak a rajkók, mindnyájan felcsimpaszkodtak a formás, aprócska székre, le is ment róla a festék mind, annyit hancúroztak, mire az apjuk előkapott a zsebéből valamit, a két markában összegyúrta, aztán szétnyitotta, s hát láss csudát, már egy pompás hintó állt előtte a semmiből, s benne a Király és a Királyfiak.
– Megjutalmazlak a jóságodért. Mi a kívánságod? Arany, ezüst vagy valami fontosabb?
– Kérlek, vegyél fel a hintódra, hogy érjem utol a testvéreim, mert már nagyon hiányoznak, még soha nem voltam tőlük elválva, most érzem csak, milyen nagyon szeretem őket, hiszen a testvéreim, nem veszíthetem el őket semmi áron. Nélkülük ez a gyönyörű háromszéki táj is sivár lenne.
– Hová igyekeztek? Sepsiszentgyörgyre ugye, ott most vannak a városnapok, odáig viszlek, ne búsulj!
– Igen, persze, a fővárosunkba – s izgatottan foglalta el a felkínált helyet a hintón.
A Legkisebb Szék most nagyon boldog volt, a városig új ruhát kapott, ő is úgy csillogott- villogott a tavaszi fényben, mintha csupa aranyból volna. Aztán a kicsi királyfiak sorban ültek rajta. Büszke és boldog volt. Egy szempillantás alatt, mire feleszmélt, a város főterén letették, és egy enyhe porfelhőbe burkolózva úgy eltűntek hintóstól, táltos lovastól, mint a kámfor.
Még fel sem ocsúdott a nagy megdöbbenéstől, csodálatos volt a város, éppen a tűzijátékban gyönyörködtek a város lakói meg az ide összesereglett vendégek, azt hitte, a mesébe pottyant,olyan csodálatos volt az ég, a tűzijáték, hogy elnézte volna ítéletnapig, de vége lett sajnos, felgyúltak a lámpaoszlopok fényei, kivilágosodott a tér, és egyedül csak ő tündökölt ottan, mintha a Székek Királya lenne, tapogatták, csodálták, bókolgattak neki, ki akarták sorsolni valakinek, de ő nem akart senkié lenni, hiszen még mindig várja haza Ausztráliából a gazdáját, akinek már négy éves a kicsi fia. Csak az övé lehet, senki másé.
– Nem lehet, nem vagyok eladó tárgy, én ajándék leszek rövidesen Öcsikének. De megrázom magam, és hullani fognak az aranypénzek, de csakis jó célokra fordíthatjátok, a gyermekeitek taníttatására és kirándulásokra a csodás szülőföldjükön. Oltsátok be őket a szülőföld szeretetével, ne széledjenek el a nagyvilágban, mert több pénzük lehet ugyan, de az önmagában nem jó semmire… Ne kelljen megismerniük az otthontalanság keserű ízét!
Megrázta magát, pörgött, forgott, repültek az aranypénzek, mindenki táncolt örömében. S hát láss csudát, odaért a Legnagyobb Szék és a Középső Szék, a testvérek is, fáradtan, bágyadtan, porosan, és felismerték őt, most bezzeg odabújtak a bátyjai is a lábaihoz, bearanyozta a jóság és szépség a szívüket, és a tér minden embere úgy érezte, talán egy picikét jobb emberek lehetnek a további életükben.

Sepsiszentgyörgy, 2018. május 3.