(Bartos barátnőmnek)

Mikor a gép felkapta a futóműveit a milánói pályáról, és elindult Oslo felé, azonnal elnyomott az álom. Később Oslóból felszállva New York felé, szerető kollégáim gondoskodtak rólam, tudták, honnan jövök, kényelmesen elhelyeztek a premium osztály hátsó sorában az ablaknál, ennem-innom adtak, konyakot töltöttek, majd betakartak, és New Yorkig újfent aludtam. Mondták később, hogy nyomban elszenderedtem, és végig mosolyogva aludtam, sorra jöttek megbámulni… Adrien kérdezte meg később, mit álmodtam. Zöld réteket – mondtam. Hasítottam a biciklivel a zöld rét és a kék ég közötti keskeny sávban, és ragyogott rám a nap, madarak csicseregtek és patakok csobogtak. Az nagyon szép álom – válaszolta. Három fázisa volt ennek az álomnak. Az első az volt, amikor megálmodtam, és ezt követte a rész, amikor megéltem az egészet. Most pedig visszaálmodom az elmúlt napok meséit, hogy nyomatékosítsam, hogy egy életre beleitassam a szívembe és lelkem valamennyi titkos zugába.

Volt még legszűkebb baráti körömben is olyan, aki döbbenten csóválta a fejét: nem hittem, hogy téged egy film is útra képes tenni. A legkevésbé sem jellemző, hogy filmek utakra tegyenek engem, aki ismer, tudja, nagy szerepet nem játszott a filmművészet sohasem az életemben, és gyermekkorom óta eltelt három évtized is anélkül, hogy moziteremben megfordultam volna. Luca Guadagnino azonban most megtette. Azért épp őt emelem ki a névsorból, mert igaz ugyan, hogy Elio és Oliver nyomdokaiban indultam el, és az is igaz, hogy André Aciman könyve inspirálta az észak-olaszországi utazást, de amint beszámoltam róla, a történetet Gudagnino, a film rendezője álmodta át az olasz riviéráról, a Monet-féle Bordigherából Cremascoba, a lombardiai tartományba, és festette meg olyan színekkel, amikről hajamosak vagyunk azt hinni, csak filmekben – s persze, festményeken – léteznek.

Elmeséltem nektek már, hogyan forgatott be és ki magamból ez a történet, és azt is, hogyan olvadt bele Monet a képbe, amit később Guadagnino festett filmvászonra. Most azt mesélem el nektek, milyen volt egy jólirányzott varázslattal belépni abba a festménybe, és részesévé válni Elio és Olvier meséjének egy nyárillatú tavaszi álomban – valahol Észak-Olaszországban.

Száraz dolgok

Tévhit, hogy az álmok megvalósításának a legmegfelelőbb módja, ha az ember karba teszi a kezét, és vár, hátha a csoda megtörténik. És ha nem történik meg mégsem, legfennebb kitalál valamit, amit minden be nem következett megvalósításért okolni lehet. Elébe kell menni a dolgoknak, és sokszor ez száraz tervezgetésekkel kezdődik. Amint később a dómtéri piazzettán az újságírónőnek elmeséltem, ez nekem egy játék. Nagyon rég és nagyon sokféleképpen játszom, nektek meg már nem kell elmesélnem, hisz olyan sokszor tettem rá utalást. Az ember lát egy képet valahol, egy festményt, egy illusztrációt egy napilapban vagy egy jelenetet egy filmben, és nekilódul megkeresni, hol is van az. Nektek elmondom, de idegenekenek nem nagyon beszélek erről, mert sokszor magamnak is az az érzésem, eszelős vagyok. Az sem mentesít ez alól – nem mintha cseppet is zavarna a saját eszelősségem – hogy vannak nálam sokkal eszelősebbek is. Viszont a barátaimnak sem mondtam el, hogy mikor tucatodszor is megnéztem a filmet és olvastam el a könyvet, már jegyzeteltem. A helyszíneket. Megállítottam a képet, és elkezdtem kutatni a pontos helyszín után. Nem akartam a történetet, Elio és Oliver meséjét elbagatellizálni magamban, azt lelkem egy kitüntetett kamrájában rejtettem el egy életre magamnak – és ezért nem is óhajtottam az őket alakító színészek dolgaiba és életébe belefolyni, a halivúdi szócséplésekbe a mindenféle bulvársajtóban, nem érdekelt sem Timothée kedvenc színe és étele, és az sem, Armie Hammernek melyik volt a kedvenc vendéglője a forgatás során. Egyszerűen, nem. Kettejüket azonban mégsem tudtam megkerülni, hisz Armie Monet Bordighera festményeihez juttatott el, Timothée pedig New York-patriotizmusával lopta be magát a szívembe. Másrészről meg mindketten olyan élénken jelentik ma már – nem csak nekem, hanem az író Acimannek is – Eliot és Olivert, hogy ezt már senki el nem veheti tőlük. Amit azonban a beszélgetésekből mindenképp hasznosan leszűrhettem, a rengeteg támpont az olaszországi helyszínekhez.

Guadagnino filmfestménye a nyolcvanas évek szép oldalát hozta vissza, azt, amit legboldogabb gyermekkoromként emlegetek. És ezért volt képes útra tenni engem. Vissza akartam találni életem egyik legfontosabb boldogságpontjába negyven év távlatából, amikor egy másik nagyon fontos boldogságpontban leledzem. És össze akartam kötni ezeket a nagyon fontos boldogságpontokat, beleszőni a nagyon sok apró kis boldogságpont-szőttesbe, mint egy rég elvesztett, s hirtelen újra megtalált kincset. Olyan világban élek, ahol nagyon óvatosan kell őrízni boldogságpillanatainkat, nehogy elvesszenek a zajban, a zsúfoltságban, a koszban, a hamisságban, a forgatagban… Olyan, mint amikor Mamának mécsest vittem le az óceánhoz, mikor angyal lett, és belegázoltam a hullámzó vízbe, hogy a távoli hullámtörő cölöpre helyezzem a pislákoló mécsest, és haladtam a csapkodó hullámok közt magasba tartott kézzel, tenyeremben a kényesen hunyorgó mécsessel. Emlékszem, kiúsztam aztán a partra, és még hosszú perceken át látni lehetett az elsötétülő alkonyban a fényt a cölöp tetején a csendesen visszahúzódó víz ölelésében.

Az eszelősebbekről szólva jut eszembe, hogy kutatásaim során belebotlottam egy ázsiai lánykába, aki épp európai vakáción volt, mikor látta a filmet valamikor tél közepén, és azonnal leutazott Cremába, és a papírra kinyomtatott film-stillekből elindulva, felkutatott két-három helyszínt a filmből, és ráfotózta a kinyomtatott filmjelenet-fotókra. Ezt követően akadtam Clara Remonte fotóira az instagramon és egy Tumblr oldalon, ő a film a helyszínen való – nagy bulival és sztárparádéval járó – bemutatóján volt ott, és ezt követően fotózott körbe egy-két helyszínt a filmből, és magát Timothée-t is. Sok egyéb kompilláció és fotó meg leírás segített napról-napra pontosítani bennem a teljes képet a helyszínekről, ahová immár én magam is el akartam jutni, és főleg a gyermekkori mécses végett. Hiányoztak pontok, nem sok, talán kettő. Éjjel-nappal kutattam, a Google Map Street View alapján már beutaztam Lombardia minden zegzugát, jólismertem az utcákat, a mezőket, a falvak sorrendjeit, az utakat, de hibádzott néhány finomítás. Ekkor akadtam a legeszelősebb figurára az összes közül, Steve B. –re, aki vette a fáradságot, és a filmet másodpercekre, párbeszédekre lebontva, kutatta fel pillanatonként a helyszíneket, és jelölte meg a Google Map koordinátái szerint, hogy a linkre kattintva az ember csak ott teremjen… Ezen az eltökéltségen még magam is elámultam, és írtam Steve-nek, hogy megköszönjem az utolsó finomításokat. Steve, aki még sosem járt sem Olaszországban, sem Európában, az interneten fellelhető nyomok alapján készítette el a tökéletes dokumentumot a kattintható helyszín-linkekkel. Nem is késett a válasza, ujjongva mesélte, hogy az ő zarándoklatára augusztusig várnia kell, de további csapatokról tudott, akik májusban vagy a nyári hónapokban mennek az úgynevezett CMBYN („Call Me By Your Name”, azaz „Szólíts a neveden”) –zarándoklatokra Lombardiába. Hirtelen már nem is éreztem magam annyira elvetemült különcnek és eszelősnek sem – nem mintha addig valamennyire is zavart volna a tudat, hogy az lennék.

Nehéz volt a villára is rábukkanni, ami fő helyszíne a cselekménynek, mint a családi ház a filmben, mert sehol, egy nyilatkozatban sem hangzott el Moscazzano neve, hanem csak Crema került említésre. A téli hónapokban azonban az Elle és egyéb magazinok elkezdtek cikkezni az Albergoni villáról, és kicsit megtévesztő módon azt a benyomást keltették a pazar fotókat felvonultató cikkek, hogy a kastély látogatható. Hogy ez nem így van, nagyon fájdalmasan érinthette azokat, akik elsőkként jutottak el Moscazzanóba, és szigorúan zárt kapuk fogadták őket.

Azokban a napokban olvastam egy olasz lapban – titokban nagyon boldog voltam, hogy idejében elkezdtem olaszul tanulni a téli hónapokban – Moscazzano polgármesterének a nyilatkozatát, amelyben maga is kifogásolta, hogy noha a cselekmény jelentős része Moscazzanóban játszódik, ez sehol nem kerül említésre, s abban meséli el, hogy a RAI állami olasz tévé riportereivel sikerült bejutnia a kastélykertbe filmezni a tulajdonosok jóvoltából, azonban a mind agresszívabb turisták miatt, akik felmásztak a kerítésekre és be-beugráltak a kertbe, a villa tulajdonosai térfigyelő kamerákat köttettek be a helyi rendőrséggel, és szigorúan elhatárolódtak minden további látogató fogadásától.

– Mit szólnál, ha levelet írnék ennek a polgármesternek? – kérdeztem egyik nap Höki barátnémtól, mintegy magamnak feltéve a kérdést.

– Megverni biztos nem fog – válaszolta, s én is ilyesvalamit válaszoltam magamnak. Így hát, levelet írtam Gianluca Savoldinak, hogy tudom, mi a helyzet, de ha én odamennék, nagyon szeretném, ha segítségemre lenne megpróbálni legalább… A hivatalos megkeresésre Gianluca nem hivatalosan válaszolt, hanem felkutatott a facebookon és bejelölt barátjának. Üzenetében pedig ugyanazt elmondta, amit a cikkben, hogy a sok agresszív CMBYN-turista miatt, akik utóbb ellepték a környéket, ma már elképzelhetetlen a villa környékére is bejutni. De majd mindenképpen jelezzem, amikor ott vagyok.

A legutolsó dolog, amit szerettem volna, hogy zabolátlan CMBYN-turistahordákkal legyen ez a csendes és békés utazgatásnak szentelt pár nap teletűzdelve. Kicsit el is szontyolodtam. Visszalépni azonban már nem akartam, elkezdtem az utazásomat megszervezni, és valahogy a Crew Control őfelsége is mellém állt, mert anélkül, hogy igényeltem volna előzetesen, megdobtak néhány szabadnappal április végére.

Szállás után kellett néznem, és fel is kutattam Crema városának mindkét szállodáját. Egyikük teljesen telített volt, a másikban még lett volna egy-két szoba. Aztán az jutott eszembe, hogy ennek az utazásnak a hangulatához legkevésbé sem illik egy szállodai lakosztály. A Villa Albergoniban meg ugye, nem szállhattam meg, eszembe jutott az AirBnB, amit barátaimnak mindig előszeretettel ajánlottam, de magam sohasem jutottam oda, hogy kipróbáljam ezt a féle szállás lehetőséget. Nem is sokat kellett kutatnom, mert a város szívében két hely is ajánlkozott, az egyik egy palotában, a másik pedig nem messze ettől a Premoli palotától, a kis utcában egy családi ház egyik apartmanja. Utóbbit foglaltam le szinte gondolkodás nélkül, és mikor leendő házigazdám, Francesca később visszajelzett és megadta a pontos címet, kiderült számomra, hogy a belváros közepén, a piazzetta szomszédságában fogok lakni, s onnan is tudtam, hogy jó kezekben leszek, hogy Francesca máris hozzátette, majd eligazít CMBYN-ügyben, sőt, biciklivel is jól ellát majd, ha ott leszek.

Repülőjegyek, vonatjegyek után néztem, útvonaltervezőkbe merültem hosszú napokon keresztül, hogy buszjáratokat, menetrendeket rakjak össze egymás mellé, ha majd arra lenne szükség. Közben az amerikai lapok is arról számoltak be, precedens nélküli turistaáradat lepte meg a lombardiai kisvárosokat és főleg Cremát a világ minden pontjáról, és a mindenkori legnagyobb ázsiai és amerikai turistaforgalomra számítanak ezen a nyáron az előrejelzések szerint. Sőt, azt is megírták, az Albergoni villa ára is megugrott a piacon, és a tulajdonosok már 2 millión felüli árat kérnek érte.

Én magam meg felfokozott izgalommal repültem le a hónap utolsó repülnivalóit, s minden fennmaradó időmben tervezgettem és készültem a nagy utazásra. Az évek során annyit voltam utakon, hogy – barátaim a megmondhatói – legutolsó dolog, amire vágytam, az az utazás, leginkább a hátam közepébe kívántam az utazásokat. Mindig csak ott lenni akartam valahol, hogy az utazásnak a nyoma se legyen az életemben. Most azonban kitartó izgalommal néztem a négy napos utazásom elé, és minél közelebb érkezett az indulás dátuma, annál izgatottabb és boldogabb lettem. Emlékszem, hazaértem egy nyolcnapos útról, Oslo, Los Angeles, Koppenhága, sok-sok élmény és munka után, és rendszerint egy ilyent követően napokig vagyok zokni-állapotban, és alig bírok magamhoz térni. Most azonban épp csak egy éjszakám volt New Yorkban kicsomagolni és átcsomagolni az olaszországi útra, és futni is kellett máris a repülőtérre vissza. Egy cseppet sem esett terhemre. Sőt, ha az kellett volna, madarat is fogathattak volna velem.

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ