Eredetileg Milos Forman korai remekműve – Tűz van, babám!– kapcsán a nagy rendezőről terveztem megemlékezni. Megnéztem újra a filmet, és megint nagyon élveztem, de azt vettem észre magamon, hogy társadalomkritikájának élét valami retro nosztalgia tompítja, vagy talán a cseh filmeknek a hétköznapiban rejlő poézise, ki tudja. Furcsa, de nem volt benne számomra aktuális felháborodni való, úgy néztem, mint egy letűnt korszak rendszerhibáinak bájos amatőrizmusát, néztem egy olyan korszakból, amely mintha nem tudna nevetni magán, és éppenséggel nincs is rajta sok nevetni való.(Bár az azért mindig akad. Csak hát egy jó mókamester, az nagyon kéne…)
Hiába, most nem Formannal „vagyok tele”. Persze, mindig tele lesz a szívem az Amadeus csodálatos filmkockáival, minden évben egy-kétszer megnézem a lányaimmal, és felváltva nem kapunk levegőt az istenáldotta zseni zenéjétől, és az erre hiába váró pályatárs tantaluszi szenvedésétől. Minden évben levetítem egy-egy angolos gimnáziumi csoportnak – angol – felirattal – a Száll a kakukk fészkére Forman-remekművet úgymond nyelvgyakorlás okán, de valójában látni akarom a filmekbe született és azokban/azokon élő fiatalok arcán az igazi művészet érintését, ahogy elcsendesednek, és megélik a film utolsó kockáinál a katarzist, mert ha valamin, akkor ennek a filmnek a befejező jelenetén meg lehet tanítani, érteni/élni, hogy mi is az. És nem felejtem el a Hairben Mr .Berger csodálatos szabadságtáncát a „high society” elegáns asztalán, mert végső soron Forman minden filmje az autonómia letörhetetlen erejéről és diadaláról szól.

És mégis… írni most nem tudok róla, mert csordultig tele a lelkem egy másik filmmel, az egyik legszebbel, amit valaha a szerelemről láttam. Hogy ez a misztérium a történetben éppen két férfi között zajlik le, mit se számít. És azt hiszem, ezért olyan nagy film – mert világossá tudja tenni, hogy tényleg nem számít. Nem tüntet a mássággal, hanem megérteti, hogy nincs másság, csak szerelem van két ember között, a megfoganó vágy, amit muszáj kihordani, hogy aztán világra jöjjön, és beteljesítse a sorsát. Mert hirtelen kiszáll az autóból az, akiben ráismerünk magunkra, ott áll az évek óta nyitott ajtó küszöbén. Nem csinál semmi különöset, de ahogy öltözik, ahogy biciklizik, ahogy kávét iszik és úszik – mindaz színtiszta költészet és gyötrelmes –lázas vágyakozás forrása.. Évek csendjében alvó szobánk felébred, minden szegletében hallani egy másik lélek suttogását. s a nyugtalanul átforgolódott éjszakák gyűrött lepedőjén a hiány keresztje ragyog.
Nem ragadtatom el tovább magam, bár nehéz. Ritkán érzek így, elfogódott rajongásomban nyilván túlzok. De hát én csak arra vállalkozhatom, hogy azt mondom el, én hogyan látom a 2017-ben készült Szólíts a neveden! című filmet.
A film André Aciman elsöprő sikerű regényének feldolgozása, s a forgatókönyvíró személye is garanciának tűnik arra, hogy igényes, értékes történet részesei lehetünk, hiszen James Ivoryt már többször jelölték Oscar-díjra, s ebben az évben épp ennek a regénynek a forgatókönyves adaptációjáért meg is kapta. Luca Guadagnino olasz filmrendező is több filmmel felhívta már magára a figyelmet, (pl. 2010: I am love), és minden bizonnyal jót tett a filmnek, hogy az olasz vidék azúrkék ege alatt szövődő szerelem bemutatását egy mediterrán lelkületű rendező álmodta a filmvászonra.
Ez olyannyira jól sikerült, hogy csak úgy záporoztak a filmre a szakmai elismerések. A filmet Oscar-díjra jelölték, elnyerte a legjobb filmnek kijáró Gotham-díjat és a Glaad Media Awards díját. Oscar-jelölést kapott a film valóban varázslatos betétdala (Mistery of love, szerző: Sufjan Steven.) A filmet és a két férfi szereplőt – Thimotée Salamet és Armie Hammer – Golden Globe díjra jelölték. Az Eliót játszó Thimotée Salametet Oscar-díjra is jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriában, és számos díjjal ismerték el kiváló alakítását: New York-i Filmkritikusok díja, Independent Spirit díj, Gotham-díj a feltörekvő színész kategóriában.

Mi a titka ennek a filmnek, mért sírtam rajta- (végre…)? Hát nem született még elég szívszorító film a szerelemről?… Egyet biztosan tudok: nem azért különleges, mert azonos neműek szeretnek egymásba. Aki fanyalogva legyint, „már megint a melegek, az a határtalan nagy toleráns tetszelgés a prűd hagyományokba rögzült világ provolákálásában”, hát nagyon téved. Nem csak azért, mert a történet szerelmespárja biszexuális (Elio Marziával is szeretkezik, Oliver pedig a film végén éppen nősülni készül). Itt két EMBER szerelmének a születését és kibontakozását, beteljesülését látjuk – s hogy ez egy fiatal fiú és egy nála némileg idősebb/érettebb férfi között történik, csakis azért fontos, mert ledönti azt a feltételezést, hogy a szerelem misztériumához kötelezően követendő használati utasítást mellékelt az univerzum.
A történet röviden ennyi: egy 17 éves amerikai fiú, Elio (Thimotée Salamet) a szüleivel minden évben ugyanabban a villában nyaral valahol Észak-Olaszországban. A papa művészettörténész professzor, akinek az itáliai környezet valódi paradicsom. De Elio számára is az – elmerül a nyár örömeiben, úszik, kóborol, zenét hallgat és komponál, nézi a plafont, jókat unatkozik meg bulizik a többi fiatallal, testében a robbanó hormonokkal. Az apa minden évben vendégül látja 6 hétre egy tehetséges tanítványát – így érkezik meg hozzájuk a doktori disszertációján dolgozó Oliver. (Armie Hammer). Nem kimondott szobatudós fajta, inkább divatlapok címoldalára való, talán egy kicsit túlságosan is szép. Klasszikus szépségét amerikai lazaság ellenpontozza, amit Elio végtelenül toleráns szülei nem csak azért fogadnak el, mert ők a vendéglátók, hanem mert idegen tőlük minden korlátozás és ítélkezés. (Azt hiszem, velük illusztrálnám a „civilizált” szó jelentését). Kedvelik Olivert, aki enyhén szólva nem rabja a formaságoknak, és úgy köszön el, hogy „later” („Akkor majd később”-, vagy valami ilyesmi.
Elio megszokta az évente cserélődő tanítványok érkezését, akik általában csak annyiban zavarják meg ezeket a paradicsomi, ámbár eléggé ugyanolyan nyarakat, hogy a mellette lévő szobába bekötözik egy idegen. De mondhatni anyatejjel szívta magába az elfogadást – hát nem fanyalog, rutinszerű figyelemmel kezdi a kommunikációt Oliverrel is. Csakhogy Oliver ilyen körökre nem alkalmas, és Elio azon kapja magát, hogy egyre inkább el akarja nyerni a figyelmét. De nem nagyon megy – Oliver olyan független, olyan „hálátlanul önjáró”- nem ül le a vacsorákhoz beszélgetni, és nem visz virágot az édesanyjának a reggelinél. Ellenben egy mozdulattal fordul bele a vízbe, a kocsmában a helyiekkel kártyázik, és tánciskolásan/meghatóan/komikusan ropja az esti buliban ő, a nagy laza (talán nem is annyira az?)
Hát így, valahogy így kezdődik Elio nyugtalansága. Ki tudja, mikor vallja be magának, hogy amit érdeklődésnek hív, annak az idők kezdete óta szerelem a neve. Hogy hadakozik ellene, az bizonyos. Viszonyba kezd Marziával, megnyugodva konstatálja, hogy „normálisan működik”, és miután Marzia felpattan a biciklijére, egy pillanatig se gondol rá többet… Akire gondol, szinte sosincs eleget a házukban, és Elio nem értheti félre a vágyat, ami felzúg benne, ha nagy ritkán mégis láthatja, beszélhet vele.
Oliver, aki érett, tapasztalt, idősebb- valószínűleg jóval előbb nevet ad az Elióból felé áradó vonzalomnak, és a magáénak is. Minden bizonnyal hosszú távolmaradásai is ennek tudhatók be- nem akar „rossz” lenni, nem akarja ezt az érzékeny, fiatal, kulturált fiút „megrontani”., nem lehet ilyen hálátlan ezzel a páratlanul nagyvonalú családdal sem. Majd csak elkerüli. De azért ez nem ilyen egyszerű. Mert Elio tétován szenvedélyes viselkedése maga a legyűrhetetlen kísértés. A film egyik legszebben megkomponált jelenete az, amikor bevallják azt, amit már úgyis tudnak. Nem ejtik ki a szerelem szót, de minden szó azt jelenti, és azt is, hogy nem szabad, de ha nem szabad, akkor meg mért van itt belül, és mért sajog és mért olyan csodálatos az a kerítés, aminek egyik oldalán Oliver, a másikon Elio adja meg magát?

És aztán megtörténik, mert ami megszületik, annak útja van. A film ezen a ponton is művészet marad, a beteljesedés pedig nem isten ellen való vétek, hanem a másikban való magunkra találás öröme. Persze, eközben azt gondoljuk, hogy ez mégse érhet jó véget, majd lelepleződnek, a szülők kiakadnak, Oliver dicstelenül távozni kényszerül, és így tovább… Igazából nem tudom, ezen a bolygón, ahol élek, létezik-e valóban olyan szabadság és a másik autonómiája iránti tisztelet, mint amit Elio szülei képviselnek. Szeretném hinni, hogy igen… Elionak mindenesetre szerencséje van, mert szülei mindent értenek – értik, hogy nem egy perverzitás áldozata lett a fiuk, hanem a szerelem misztériumát éli át. És azt is tudják, hogy nem lehet ennél több, mint amit most itt, ezen az olasz nyaralóhelyen kínál. Az „élet” ott kint a maga törvényeivel majd benövi ezt a paradicsomot.

És ha az nem, hát a szerelem törvénye végez majd vele: mert ami fontos, ami életbevágó, az az égbe ránt, és aztán a húsodig sebez. Ezzel a tudással engedik el a fiukat, hogy Oliverrel töltsön el egy-két napot. Nem mondanak ki más szót a barátság helyett, de nem is kell. Ha Elio akarja, majd ő kimondja, ha nem, akkor nem kell kimondani. A vasútállomásról, ahonnan kigördült Oliver vonata, ezzel a mindent tudó csönddel viszi haza bánattól homályos szemű fiát az anya. Eliónak ez az első szerelemi bánata, és mivel nem a visszautasított, hanem a megélt szerelem elvesztését kell feldolgoznia, zűrzavaros, boldog és szomorú gyászállapot ez. Az első lecke a mulandóság és az örökkévalóság furcsa keverékéből. Elkél valaki, aki segít ebben az útvesztőben, ha mással nem, hát azzal, hogy elmondja: csak a bánat könnye csorduljon ki, ne a megbánásé. Ezt az apa vállalja magára, és ez az egyik kulcsjelenete a filmnek: egyfajta rezonőrként elmondja azt, amit legjobb pillanatainkban mi is tudunk.
Aztán a barackok illatától túlérett olasz nyár képeit felváltja a téli ünnep képe. Elio vidám: „túljutott”. De talán mégsem: Oliver hangja a telefonban ugyanúgy cseng, mint azon a nyáron, nem Oliver beszél a messzeségből, hanem ő maga, az az Elio, akire Oliverben rátalált. Így, csakis így válik számomra érthetővé a film címe. És ami nem végigvihető ebben a világban, arról le kell mondani – Oliver megnősül. De a neve nemcsak Oliver, hanem Elio is… mert nem múlik el minden csak azért, mert nem haltunk bele. És a tűzbe nézve Elio fiatal arcát elönti a könny. Így ér véget a film.
Hát én ezt láttam Meg hogy leginkább két dologtól vagyunk emberek, vagyunk „nagyok”: a szellemtől és szerelemtől. Ezt egyébként nem én mondom, hanem József Attila. És ő engem még sosem csapott be.

Albert Csilla

1. Takó Margit:
   2020. április 28. 05:56

   igazad van, megkönnyeztem,újranéztem, nem teltem be a film szépségével.