Ide hozott a lábam, akárha
összefüggések elől futva,
talán utolsó rugasz mielőtt
szobor kövébe hullna.

Ma még kipattant belőle,
frissen, mint tejes inger,
holnap talán egyálltomban
rohad meg a zsiger.

Gazdátlan sors mind,
mit most levetni készülök,
mint felajzott, nyers íj,
új rajtra feszülök.

Szavak láncából szakadtan,
könnyű-felelőtlen lettem,
igazam bordák közt,
szívemmé meredten.

Bomlásom gyötrelmét vonszolom,
zord menekültté züllve,
átkom harmatát hagyom
szemetek szirmába vetve.

Mögöttem lenn a völgyben
foltok a kopó cserepeken,
mint sajgó sejtések szövetén
sötétlő jóvátehetetlen.

Süketen és szemlesüteve
taposok ritkuló ködöket,
kaparom egybe a maradékot,
az össze nem gyűjthető egészet.

Mert túl kúszó menekvésen,
minden deszkányi résen,
késen és kavargó szeméten,
még mindig nem vagyok készen.

Előttem tisztuló végtelen,
nyomomban csitul a mocorgás,
ajkamról mélybe hull
a porcelán visítás.