Makrancos Kata (Pap Lujza)

Műhelybeszélgetés Pap Lujzával
a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Domján Edit-díjas színművésznőjével

Pap Lujzival – ahogy mindenki szólítja, Lujzikával – elég sokáig egyeztettük a beszélgetés időpontját. Rég szerettem volna az interjút, aztán egyszercsak megelőzött Arany Horváth Zsuzsa, aki az ORGONA PRESSZÓ beszélgetősorozatába meghívta. Örömmel mentem meghallgatni, ott is beszéltük meg a kettőnk találkozóját, ami aztán objektív okok miatt egyre csak csúszott. Ő költözött, próbált, én meg azon tűnődtem, miről beszélgessek vele, amiről Zsuzsa nem tette?
Pap Lujza művésznő kijött hozzám. Bekanyarodott kis autójával, kipattant belőle, lesétált velünk a kertbe, mindent megcsodált, majd feljöttünk és leültünk a szobában.
Nem akárki ez a filigrán teremtmény. Ajkán született 1977-ben, a zalaegerszegi társulat stúdiósaként kezdte 1996-ban, megszerezte a színészi, (1999) majd a színművész képesítést is 2002-ben. És még mi mindent! Az egyik legtöbbször díjazott színművésznője a társulatnak. Négyszer kapta meg a Máriáss-díjat, kétszer közönségdíjas, majd színházbarátok köre-díjas is, büszkélkedhet a Forgács-gyűrűvel, egy Nívó díjjal – de a legjelentősebb a Domján Edit-díj, amit 2013-ban nyert el.
Annyira készséges, ugrik minden szóra, feltűnően alázatos, sokszor riadtnak is tűnt, amikor az ORGONÁ-ban figyeltem őt, interjúkészítésre készülődve. Elkísérték, a férje, annak egész családja.

• Olyan rendes szófogadó kislánynak nézel ki. Mint akit nagyon jól neveltek, fegyelmezett vagy. Megfigyeltem, mikor AHZS-vel beszélgettetek. Ilyen voltál? „Édes lányom , megmondtam…” típusú intésnek engedelmeskedő?
Nevetgél, kicsit zavarban van, annyira még nem ismerjük egymást.
• Igen. A nővérem volt a kis vadóc. De, szerintem jól neveltek vagyunk mindketten. Én szófogadóbb voltam. Zárkózott, csendesebb.
• Nem kellett kikapjál egyszer sem?
• De.. egyszer, egy matekfelelet miatt. Most is görcsös vagyok, de… nem tudok felelni, nem tanították meg a tanulás szeretetét, és hogy lazán, nyugodtan tudjak válaszolni. A tanároktól nagyon féltem általános iskolában, s aztán a matek miatt kaptam.
• Mert rosszul sikerült?
• Igen.
• Különben eminens voltál?
• Á, nem. 3-as 4-es.
• Az rossz?
• Hát…
• Lehettél volna tiszta ötös?
• Neem.. Annyira nem segítettek abban, hogy egy egészséges önértékelés kialakuljon bennem valamilyen szinten… Volt olyan, hogy – nagyon szerettem a történelmet, és nem ment, és mondtam: Anyukám, témazáró lesz. Készültél? Igen. Kikérdezem. Jó, Lujzikám, mindent tudsz, holnap ötöst kapsz! Hú, anyukám, így legyen! Kettes lett. Annyira féltem. A történelemtanárnő egyszer megütött, az is nagyon…
• Csak azért, mert nem tudtál?
• Valószínű, rosszul válaszolhattam egy kérdésre.
• Emiatt?
• Ühüm… Az általános iskolában.
• Hát ahhoz képest, olyan preciz válaszaid voltak, ahogy Zsuzsával beszélgettél! Bármelyik híres, nagyobb ismeretségű sztár megirigyelhetné. Tudtad, mit válaszolsz, mélyen átgondoltad. Remélem, egyszer majd lehozza valahol, nagyon jól sikerült beszélgetés volt, a kérdések is jók voltak, de amiket mondtál, attól lett igazán kitűnő. Ugyanazok a válaszok köszönnek vissza tőled más interjúkban is, innen gondolom, hogy te tényleg nagyon rendes gyerek voltál. – Megkönnyebbülten nevet. – Nem tértél el jobbra vagy balra. Azért nem volna értelme ugyanazokat a kérdéseket feltennem. Elolvastam azt az interjút, amit Péter Gyöngyi készített veled, amikor megkaptad a Domján Edit-díjat. Szóval: honnan indultál, kicsi lány? Emlékszel, egyszer régen, amikor beszélgettünk, akkor is mondtam, hogy olyan tűzzel, olyan bensőséges odaadással játszol, már kezdtem néha félteni az egészségedet, meg téged, hogy kiborulsz. Ilyen tűzzel nem lehet egyfolytában… Volt egy ilyen időszakod. De ez ki is emelt, ettől voltál te különleges, és maradtál is az, csak most már okosabban gazdálkodsz ezzel…
• Igen. Valószínű, ilyesmi történik. Ecsi (Ecsedi Erzsébet színművész) is aggódva szólt rám annak idején. Akkor vendégjátszott nálunk Gáspár Sándor, ő is mondta, hogy vigyázz, mert nagyon gyorsan élsz, nagyon pörögsz… Olyan energiák vannak bennem, hogy – nevet – magam is meglepődöm.
Nehezen beszél, nagy szünetekkel.
• Volt nekem egy hozzád hasonló kolléganőm, tőle is elképedtem, lehengerlő volt. Ahogy te játszol, az is ilyen, jó értelemben mondtam, ez nagyon jó! Csak féltettelek, nehogy kifogyj a világból emiatt… – Mosolygok rá, ő is megkönnyebbülve. – De csak így érdemes. Nagyon kevesen tudják ezt, így.
• Igen, gazdálkodnom kell az energiákkal. Nem csak erről szól az életem. Eddig csak a színházról szólt az élet. Most meg nem. Házasságban élek.
• És ezt meg tudod magaddal beszélni, vagy most tanulod?
• Az első másfél év az nagyon nehéz volt. Otthon is lelkiismeretfurdalásom volt, meg a színházban is, hogy nem csinálom gőzerővel, s hogy akkor valamit föl kéne adni? De nem, miért adnám fel, ha más is tudja, én is tudom csinálni. – Nevet. – Szerintem ez is segített észhez térni, hogy ne vigyen annyira a hév… Van három éve egy nagyon jó énektanárnőnk. Ő annyi mindenre megtanít, ha még mindig nem tudom a technikát, ő rengeteget segít. Nagyon érdekes dolgokat lehet tanulni tőle. Meg amikre ráébred az ember, megérzi, hogy tényleg, micsoda finom kis hangszer van a torkunkban. Szerintem ez is a kis görcsös befeszülés is ettől van a torkomban.
• De most már nem kéne görcsös legyél.
• Hát, már nem kéne. – Nevetünk.
• Mennyire hoznak téged lázba a díjak? Meg vagy tőlük hatódva?
• Nagyon… nagyon, nagyon, végtelenül jólesik.
Igazat mondott magáról. Egész lényéből sugárzik az igyekvő, kedves akarat: megfelelni valamilyen elképzelt elvárásnak. Mint aki a félelmeket vissza akarja szorítani. És ehhez a díjak segítséget nyújtanak.
• És nem nyugszol meg tőlük egy kicsit, hogy akkor mégis…
• Ilyenkor elgondolkodom, de aztán elfelejtem. … Mind mondogatom magamnak, hogy hidd már el, ezt valamiért kapod, nem olyan rossz, amit csinálsz… Nagyon megtisztelve érzem magam. Hitet ad, tovább csinálni, meg a felelősség…
• Lujzi, ennyire nem vagy biztos magadban? Ez nem rossz különben, ha így állsz hozzá minden egyes új szerephez, de az egész pályához?
• Van, amikor elhiszem, hogy sikerült.
• …vagy pedig „nem illik”, hogy nehogy azt higgyék, hogy…
• Szerintem az is bennem van, igen. Hogy el ne bízzam magam, nehogy elszálljak…
• Nem tudom, hogy viselkedsz a többiek között, de nem tűnsz elszállós típusnak…
• Néha, mikor együtt vagyok a csapattal a színházban, próbákon kívül, felbátorodom, és merek beszélni az élményről, hogy mi történt aznap este a színpadon. Micsoda új felfedezésem volt, hogy felnyílt a szemem, hogy valamit újra meg kell tanulnom, vagy mennyit tudtam fejlődni valamiben. Olyan lelkesen tudok beszélni erről, és észreveszem, hogy a kollégák máshogy figyelnek. Akkor megriadok, hogy hű, most olyan oktatószerűnek tűnök? Mert nem nagyon hallok erről beszélni másokat. S ez olyan furcsa. Én úgy szeretem a tapasztalataimat kibeszélni, megbeszélni. Mondjuk a Vihar kapujában-t ki szoktuk beszélni, hogy kinek milyen élmény volt. Csak amikor nem egy darabban vagyunk, akkor nem…
• Akkor másképp állnak a dologhoz.
• Igen. Biztos, az is számít, hogy ők teljesen másban vannak, más lelkiállapotban…
• Ez egy nehéz kérdés, pedig nagyon fontos lenne, a színészek egymás közti műhelybeszélgetései. Annakidején, amikor Alföldi Róbertnek a tévés, kibeszélgető műsorát néztem, körben ültek, Udvaros Dorottya, meg többen, ismertebbek, akkor volt erre kísérlet, mindenkiből kipiszkálta, mindenki mondhatta, azt akkor úgy szerettem… Mert hát a színészmesterségről igazán csak ő tud beszélni.
• Mikor Kamill (Kricsár) még itt volt, szóltunk egymásnak, hogy gyere nézd meg, mert megrekedtem, nem mond semmit a rendező és nem tudom, hogy jó úton vagyok-e, összevissza kapálózom. Pld. a testvéremmel is le tudunk ülni, elmondani egymásnak, hogy mit láttunk az előadásban, vagy hogy azt próbáld meg inkább így csinálni.. és akkor megpróbáljuk, elfogadjuk, hogy igazad volt, vagy elmondjuk, hogy hát ez így nem jó, kipróbáltam, de nincs igazsága a történetben annak az ötletnek… Igen. Egy-két kolléga akad azért. De nem társaságban, hanem amikor kettesben marad az ember, a dohányzóban.
• Ez, azt hiszem valahol természetes.
• Lehet, mert azért ez sérülékeny. Engem annyira megtisztelt, amikor Ráckevei Anna – az Üvegcipőben Adélt játszotta nálunk, – én a klubban üldögéltem egyedül, odaült mellém, és elkezdte mondani nekem, hogy nem tudja megoldani azt a jelenetet, nem nagyon érzi, hogy a rendező segítene, vajon mi lehet ott a megoldás. Próbáltam neki valamit mondani, nem emlékszem már mit, annyira komolyan vettem a kérdését. Megtisztelőnek éreztem, hogy ezt egyáltalán el meri mondani. Hiszen felületet ad arra, hogy valaki ezzel visszaéljen. Ez egy bizalmi helyzet volt, bizalommal volt irántam… Vagy Cserhalmi György, amikor a Pillantás a hídról-t rendezte, egyszerűen odajött és elmondta, hogy nem tudja megoldani azt a jelenetet: „Lányok, felhívtam a feleségemet, kétségbeesetten, hogy nem értek a nőkhöz”. A felesége mondhatott neki valamit, mert utána kezdett helyrebillenni benne a dolog, a megoldás, s újból tudott minket terelgetni. De akkor is, hihetetlen, hogy egy Cserhalmi György kimond ilyet. Tisztelni kell ezért egy kollégát, nem pedig kihasználva odaszúrni-fúrni. Az nem szép.
• Mert végül is a próba nem arravaló, hogy próbáljuk ki? Játsszunk. Ez az élvezet. Nem kell félni.. Ez egy nagyon érzékeny állapot, ott fent a színpadon, mindenkinek. Emlékszem, amikor néztem Alföldi, István, a király tévés szereplőválogatását, ahogyan idomítgatta őket, nagyon kemény dolog volt. Még szűk körben is nehéz elviselni mások előtt, hát még az egész világ szeme előtt!
• Az a jó benne, hogy nem cipeli magával, ezek akkor, ott zajlanak, amikor a színésszel küzd a szerepért, de már a klubban, az öltözőben nincs az a feszültség, mert ez a munkához tartozik, nem az emberi kapcsolatokhoz. Az más, ha az ember lusta, a tötymörgést ő sem szereti, emiatt itt is kiabált, de meglett az eredménye. Egyik kollégámat kellett szétszednie, aki azt mondta utána nekem, atomjaira szedte szét ugyan, de nagyon kellett neki, szüksége volt erre.

(Folytatjuk)

Kérdezett: Nászta Katalin