Kövesdi Miklós Gábor: Ki a magyar?*
A hivatalnok némi zavarral nézett az előtte álló emberre. A csend már-már kellemetlenné vált, ezért megköszörülte a torkát, és megszólalt.
– Szóval, ha jól értem, ön szeretné felvenni második állampolgárságként a magyart.
– Dá.
– Tudja, a kettős állampolgárságot a határon túli magyaroknak találtuk ki.
– Nye problem. Én élni Ukrajnában, határon túl.
A hivatalnok zavara nőttön-nőtt, és magában megállapította, hogy ez a beszélgetés nem kerül majd be a hivatása szépségeiről szóló beszámolóiba.
– Mindezt csak azért voltam bátor felhozni, mert ön sok tekintetben úgy tűnik, mintha orosz lenne.
– Nyet.
– Azt állítja, hogy ön magyar?
– Dá. Én lenni vengerszki.
– Tudná ezt bizonyítani?
– Imádni erős paprika és a Fradi!
A hivatalnok megfelelő szavakat keresett. Nem mintha nem tudta volna, hogy mit mondjon. Csakhogy a köztisztviselők számára kiadott viselkedési szabályzat nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az ügyfelekkel szemben mindig a lehető legnagyobb udvariassággal járjanak el. Magyarán: nem küldhetik el őket a fenébe.
– Ez mind szép, de akkor sem tudok eltekinteni attól a zavaró körülménytől, hogy maga erősen töri a magyart.
– Én nem a magyart törni, hanem az oroszt.
Hol tudná megfogni? Nyilvánvalóan mellébeszél, de sokkal megnyugtatóbb volna úgy elutasítani, ha ő is belátná, hogy kérelme jogosulatlan.
– Tud bármilyen kapcsolatot felmutatni a családja és Magyarország között?
– Nagyapám Magyarországon szolgált negyven év, apám húsz év.
– De, ugye, egyik őse sem volt magyar állampolgár?
– Nem, sajnos lenni szovjet, de ezt Trianonnak köszönhetjük.
Trianon említése meglepte.
– Valamilyen elcsatolt területről származnak?
– Dá, Szibériából.
– Szibéria soha nem volt magyar terület.
– Nem? Pedig nagypapám azt mondta, ott tanulni meg magyarul.
A hivatalnokot meglepte a beszélgetés alakulása. Trianon okolása mindig is rokonszenvet ébresztett benne, még akkor is, ha tudta, hogy ezúttal ez szintén csak trükk volt.
– Hát jó, ööö… Proklov úr… Mondjuk azt, hogy a származása határeset. De azért a magyar állampolgárságot nem lehet csak ilyen könnyen megkapni. Előbb le kell vizsgáznia, hogy lássam, mennyire ismeri a magyar kultúrát, a magyar történelmet.
– Családom lenni a magyar történelem. Már az ősapám is járt Magyarországon.
– Mint küldött?
– Nem, mint tatár. Ükapám 1849-ben ideiglenesen Magyarországon tartózkodott. Nagyapám ’56-ban…
– Na jó, a történelmet hagyjuk. Mondjon egy jellegzetesen magyar italt!
– Vodka.
– A vodka orosz.
– Nyet. Fütyülős barack lenni orosz.
– Maga viccel?
– Dehogy, annyira jól nem beszélni magyar. De apukám mesélte, hogy a magyarok csempészték be a laktanyába a vodkát, az ezredes pedig a kantin pincéjében fütyülős barackot főzött.
Ekkor újabb ügyfél lépett az irodába, alacsony, kínai férfi, akiből csak úgy dőlt a kínai szó. A hivatalnok szemmel láthatóan örült, hogy ideiglenesen mással foglalkozhat, ezért túlzott szolgálatkészséggel fordult az érkezőhöz.
– Á, Cseng úr! Örömhírrel szolgálhatok! Megkapta a kettős állampolgárságot!
Proklov, aki eddig igyekezett minél alázatosabban a hatóság kedvében járni, most egy kicsit felfortyant.
– Sto eta? Engem maga itt kínoz, hogy törni magyar meg minden, kínai pedig kapni meg simán kettős állampolgárság?
– Miről beszél? Cseng úr évek óta magyar állampolgár, és tajvani kettős állampolgárságért folyamodott. Igaz, Cseng úr?
Cseng úr a kínaiakra jellemző buzgósággal bólogatott. Mindazonáltal a hivatalnok úgy érezte, némileg méltányolható az orosz felháborodása.
– Na jó, de csak mert olyan szimpatikus, teszek még egy utolsó próbát. De ha ezen sem megy át, végeztünk.
– Ki kivel?
– Én magával. Felteszek egy kérdést. Hármat találgathat. Mi a magyar történelem legnagyobb dicsősége?
– 1956!
– Nem talált!
– Nagy szabadságharc, 48-49!
– Ugyan, kérem!
– A rendszerváltás?
– Dehogy! Mondja meg neki, Cseng úr!
A kínai arcán széles mosoly jelent meg, és kedves, kínai akcentussal énekelni kezdte:
– 4:2 a félidőben, a végén 6:3! 4:2 a félidőben, a végén 6:3! 4:2 a félidőben, a végén 6:3!
*Az RMSZ 2005-ös körömnovella-pályázatán dicséretben részesült, a zsűri által közlésre javasolt írás; a szerző gyomaendrődi (Magyarország). Megjelent: RMSZ / Színkép melléklet, 2005. június 25-26.
Pusztai Péter rajza