Kezdjük magasan: létezhet-e demokrácia, amely – a szónak akár európai, akár amerikai értelmében – nem liberális? Nem a liberty, a liberté, a Freiheit, a szabadság a demokrácia alapja? Nem fából vaskarika az „illiberális demokrácia”?

Elfogadható, hogy „az uniós adófizetők pénzét olyan illiberális elitek nyeljék el, amelyek egyébként gátlástalanul pusztítják épp azokat a demokratikus intézményeket, amelyekre Európa épült”? Megengedhető, hogy „az illiberális kormányok (…) nagyon szívesen elveszik az unió pénzét, miközben elutasítják az unió alapelveit”?

Indokolható, akceptálható, hogy a hatalom mindent megtegyen, amit megtehet? Hogy világhírű tudósok, művészek százainak intéseit, felhívásait lenézően ne vegye figyelembe? Megsérthetők-e alapjogok a gazdasági fejlődés (mutatóinak, statisztikáinak) fedezékéből?

Hát a korrupció elleni „harc”és az igazságszolgáltatás pervertálása lehet bocsánatos? Az EU egyik tagországában végbemenő iszonyatos visszaélésekre: a választói akarat sorozatos eltérítésére, a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás összefonódására (annak formalizálásáig, titkosított „protokollumok” megkötéséig elmenően) – aminek alapján ügyészek, sőt titkoszolgálati vezetők utasítási jogra tettek szert ítélkező bírók felett, politikai leszámolások és (lakájmédiájuk segítségével) karaktergyilkosságok tucatjait követve el, sztálini módszerekkel zsarolva, megfélemlítve, koncepciós perekben meghurcolva ártatlan embereket, sok esetben az uniót vezető „epepe” cinkos támogatásával – mind a mai napig, bizonyítékok százai ellenére, hallgatás a válasz. Megengedés, beleegyezés, megbocsátás.

Mindezek a kérdések régen foglalkoztatnak, és kellene hogy foglalkoztassanak mindenkit, aki meg akarja érteni bonyolult világunkat, a társadalom és a gondolkodás viharos átalakulását. Most mégsem valamiféle szókratészi kérdve-kifejtő célzattal soroltam fel őket. Tisztában vagyok vele, hogy a kérdéseim szónokiak. (Ezért nem neveztem meg az idézetek forrását sem.)

Tudjuk, sok embernek meggyőződése, hogy nem kell piszkálni ezeket a dolgokat. Elfogadhatónak tűnhetnek, hiszen a kollektív tudat szenvtelenül nyugtázza az „illiberális demokráciát”, sőt a tagság lehetőségét egy olyan klubban, amelynek nem osztjuk az alapelveit, miközben a támogatását élvezzük. Másfelől fogalmi zűrzavar uralja, és erkölcsi immunreakcióra egyre képtelenebb.

Ez a kész tények ereje. A győztes írja a történelmet. A bölcsesség az, ami annak látszik. Ahol várnak, oda megérkezel. Minden megszokható. Satöbbi.

Kérdéseim azért talán mégsem teljesen oktalanok. Ha bármi megbocsátható, ami abúzusnak tűnhet, akkor mi megbocsáthatatlan? Nem a „hittől” vagy pláne papoktól várom a választ. Sem a hatalom hipertrófiás küldetéstudatú, önjelölt „etikusaitól”, akik szerint „a Tízparancsolat gyógyítja a fitymaszűkületet”. Talán nem is álltam volna elő ilyen felvetésekkel, ha véletlenül nem akadok rá egy, illetve két összefüggő eseményhírre, ahol maga a felelős nevezi hibáját megbocsáthatatlannak; végtére ezek késztettek morfondírozásra.

Mintegy fél évvel ezelőtt, 2017 novemberében „szörnyű dolog történt Tokió Akihabara nevű városnegyedének vasútállomásán: a Tsukubába tartó vonat a menetrendben meghatározott 9 óra 44 perc helyett már 9 óra 43 perc 40 másodperckor, azaz húsz másodperccel korábban indult el”. A járatot üzemeltető társaság még aznap hivatalos bocsánatkérő közleményt jelentetett meg a honlapján. Az eset szinte példátlan volt, országszerte felháborodást keltett. Közismert, hogy Japánban a vonatok egy évszázad alatt nem késnek annyit, mint mondjuk Romániában egy hétvégén.

Világunk romlására jellemző, hogy ez a rekord is megdőlt múlt pénteken. Képzeljék el a még nagyobb tragédiát: „a Notogawai állomáson a mozdonyvezető elnézte az időtáblát, 7 óra 12 perc helyett 7 óra 11 perckor zárta az ajtókat, és végül a kelleténél 25 másodperccel korábban hagyta el a peront, emiatt sokan elkéstek a munkából!!!” A vasúttársaság kőkemény hangot ütött meg: „Az utasainknak okozott hatalmas kellemetlenségre nincs mentség és nincs bocsánat!”

Tehát vannak megbocsáthatatlan dolgok is. De éppen ezért, vagyis mert megbocsáthatatlanok, biztos, hogy még kisebb eséllyel fordulnak elő ezután. A megbocsátható és megbocsátott, megengedett, elnézett bűnökkel pedig élünk együtt. Amíg meg nem halunk.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2018. május 17.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ