Bármerre fondulnék
a négyarcú pontban,
előre-hátra,
száznyolcvan fokban,
csak kilyukadt aszfalt,
hanyagul pattogzó,
régmeszelt tűzfal –
mint vénasszony arcán
lecsorgó festék,
nyúlnak a télvégi,
maszatos esték, –
nézem a felhőkben
megfúló napot,
„nem adok” helyett
csak „fügét” kapok.

Nincsen manapság
semmi hajcihő,
csak ez a szétrongyolt,
fekete hócipő,
ebben kell császkálni
bokáig, térdig,
ha jó leszek, esetleg
fogatlan nyolcvanig,
EZ VAN -mondják sűrűn –
talán beigért halálig
s ha lenne még pult alatt
hangyányi öröm,
ez egyetlen LÉTben
hadd gyönyörködöm !