Eltévedni csak szépen

Dél múlt, amikor Cremába visszaérkeztem, és éppen megérettnek éreztem a helyzetet rá, hogy átadjam magam az olasz szokásoknak, és sziesztát iktassak be a déli órákra, persze, csakis az után, hogy a kiadós és legkevésbé sem diétás ebéd után egy-két pohár proseccót hűsítő gyanánt benyakaltam egy napsütötte terasz napernyője alatt, ahonnan pazar kilátás nyílott Crema délire elcsendesedett főutcájára.
Francesca üzenete csak tetézte a macskamód ellustult déli boldogságérzetet, amikor jelezte, a sokat emlegetett zöld bicikli az udvaron vár rám. Pont az járt az eszemben, hogy még csak dél van, és még nincs egy napja sem, hogy megérkeztem ide, s máris mennyi élmény és mennyi boldogságpillanat vett körül. Szemben azonban az olasz szokásokkal, nem terveztem délutáni szundit, hanem aktív pihenéssel akartam eltölteni az időt. Erre pedig a zöld kerékpár próbabejáratása nagyon alkalmas tevékenységnek tűnt. Másnapra, keddre volt a randevúnk megbeszélve a polgármesterrel, és minden esélytelenség árnyéka mellett is titkon bizakodtam, hogy Gianluca majd csak kieszel valamit, ami besegít majd az Albergoni villába. Nem tudtam, pontosan, mennyire van innen Moscazzano, csak a sokat böngészett térképek alapján mértem be, hogy ha a kevésbé forgalmas kerékpárúton megyek le, nem sokkal több 10 km-nél. 10 – 15 km-t New Yorkban is lebiciklizem egy-egy aktívabb napon, igaz, sajognak is aztán a térdizületeim napokig, ám ennyi áldozatot a mozgás oltárán mindig meghoz az ember. Úgy gondoltam, ez a moscazzanoi kiruccanás is jó kis kardió lesz, amellett, hogy élvezetes is. Mint a New York-i bringázásaim is.
Az jutott eszembe, mikor a második pohár pezsgőt is felhörpintettem ebéd után és rendeztem a számlát, hogy a legjobb lesz, ha Moscazzanoba bringázom ki ma délután edzés végett a holnapra. Két másik kerékpáros út volt még megjelölve útiterveimben, a két, a filmben szereplő tó felkutatása – természetesen azok is más-más irányban találhatóak, s hosszabb pedálozást igénylő távolságokra, azt tehát nem vállaltam be a délutáni órákra, főleg, hogy szerettem volna oda, mindkét tóhoz reggeli órákban kimenni elkerülendő más látogatókat. Kérdőjellel a Cremosano és Campagnola Cremasca közti kerékpárút szerepelt még a listámon, ahová vagy eljutok, vagy nem utazásaim során, illetve a már említett Corte Palasio, ami, mint már mondottam, teljesen kívül esett az összes többi helyszíntől, sőt, már a másik tartományban, Lodiban volt, nem Cremonában, meglehetősen nagy távolságra tőlem s mindentől. Corte Palasio azonban piszkálta a fantáziámat, mert nem értettem – amellett, hogy földrajzilag sem volt semmi logikája éppen annak a helyszínnek a filmben – miért tartotta fontosnak a rendező belevonni a filmbe, pontosabban, az előbbiekben elmondottak fényében felmerült a kérdés bennem: mit is akart megmutatni Guadagnino azzal a jelenettel nekünk? A filmben amúgy nem sok fontossággal bíró momentum, mégis nagyon sokan kutatták, hol készülhetett a felvétel, amikor a két kerékpározó elhagyva a pandinoi emlékművet hosszasan kerékpározik – itt jön képbe a teljesen más irányban található cremosanoi kerékpárút Campagnola felé – majd betér vizet inni egy tanyasi házba, amelynek ajtaja felett a Dúcsé fényképe árulkodik egy letűnt kor hangulatáról.
Hetekig kutattam magam is, hol lehet az a hely, és előbb a logikus földrajzi útvonalakon keresgéltem, de nem jártam sok sikerrel, míg végül a már említett Steve B. jegyzeteiben rá nem bukkantam egy addig ismeretlen településnévre, ami elkerülte a figyelmemet, holott a film legvégén, a stáblista utáni felsorolásban megjelenik: Corte Palasio. Érdekelt ugyan, de úgy gondoltam, az időszűke és a távolság miatt is, ezt a pontot majd ejtenem kell, és inkább Moscazzanora összpontosítok, ahol a kastély található, Montodinére, ami Moscazzanoval határos, a fennmaradó két napon pedig a tavakat kutatom fel Ricengoban illetve a Quarantina forrásoknál.
– A nagymamámé volt, régi, de kitűnő járgány – adta át a zöld bringát Francesca az udvarban, mikor hazaértem, és átöltöztem egy laza kis kerékpárútra. A zöld bringa olyan volt, mint amilyeneket Dániában szoktam látni, egyrészt csudaszép zöld, pontosan olyan, mint a lombardiai mezők, rajta egy nagy fonott vesszőkosár a kormáynra erősítve és még egy jókora rózsaszín csengő is, amire rá volt írva: „Csengess meg akármikor!” Francesca lefogta a bringát, én pedig a kulcsokkal megemeltem az ülést a lehető legmagasabbra, hátamra kaptam a hátizsákom, és elindultam Moscazzano irányába.
Számításaim szerint, ha lassan is haladok, félórán belül kiérek, bámészkodom egy kicsit előzetesen a holnapi nagy nap előtt – amikor a polgármester ki tudja, mivel lep majd meg, álmodoztam… – és napnyugtára visszatekerek Cremába, és kiülök a dómtérre lazulni.
Már amint a várost elhagytam, és kitárulkozott előttem a táj, madárcsicsergés, végtelen zöld és nyárfákkal szegélyezett földutak, patakok vettek körül, mind nagyobb szabadság- és boldogságérzés kerített hatalmába. Délutánba hajlott az idő, talán négy óra lehetett, de a nap magasan járt, és keményen osztotta rám a meleget, de azon kívül, hogy sem sapkát, sem naptejet nem hoztam magammal erre a kis rövidre tervezett útra, semmi gondom nem volt ezzel. Inkább minden adandó alkalommal megálltam egy-egy friss vizű patak mellett, felfrissítettem magam, és vízzel locsoltam le a fejem s a nyakam. Miközben haladtam az impresszionista festményekre emlékeztető tájakon, tekintetemmel a távolban velem úszó falvak, települések kontúrjait figyeltem, találgattam, melyik lehet Moscazzano, s hogy ha megtalálnám a tekintetemmel, a kastélyt biztos, hogy kiszúrnám. Tudtam, nem lehet messze, hiszen a Crema és Moscazzano közt elméletileg csak egy tanya van elszórva, semmi egyéb település. Lustaságból sem, meg mert nem akartam magam kizökkenteni a tájba veszett élvezetekből, a telefonos műholdkövetőt nem vettem elő. Legalábbis nagyon sokáig nem. Amikor már nem csak egy települést hagytam el, és amikor már majdnem egy órája mentem a kanyargós mezei utakon, és sem kastély, sem Moscazzano nem került utamba, egyik patakos megállómnál belekukkantottam a térképbe. Természetesen, kiderült, nem a megfelelő irányba mentem: eltévedtem.
Olyan vidám boldogság járta át az egész lényemet, hogy dúdolni kezdtem jókedvemben. Höki barátnőm érti ezt a legjobban, mert talán ő az egyetlen, akinek ha valahonnan a világbéli csavargásaimból váratlanul üzenetet küldök, hogy: „Höki! Hökii!! Hökiii!!! Eltévedtem!” – akkor vidáman válaszol is rögvest, hogy jaj de jó! Mert tudja, ennél jobb nem is történhet velem idegenben. A helyzet az ugyanis, hogy ezek a jólirányzott eltévedések olyan sok élménnyel tettek gazdagabbá az idők során, és annyi pompás felfedezésre vezettek rá, hogy az eltévedés ma már egy olyasmi örömfelkiáltásnak számít, mint amikor valaki kincsekre lel. Meg is írtam azon nyomban Hökinek, csak a miheztartás végett, majd kisilabizáltam, hol is lehetek, és amerre a megváltozott koordináták szerint sejteni véltem Moscazzanot, arra indultam tovább a következő útelágazásnál. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam volna teljesen bizonyosra venni, merre az arra. De nem is akartam. Mind jobban élveztem a helyzetet, még akkor is, hogy ha az előző héten Los Angelesben majd Koppenhágában megkapott napkúra után a fejem le sem hámlott teljesen, máris újra égett a fejem búbjától a nyakamig, a karom, amíg a trikó ujja engedte és a lábam is. Ez érdekelt most legkevésbé, bár nem szerettem volna másnap a polgármester elé hámladozó káposztafejként sem kerülni, de mi volt, mit tenni?…
Zappellotól, ahol épp akkor voltam, még mindig nem lett volna túl nagy kerülő Moscazzanoba eljutni, de a táj és a körülölelő béke és nyugalom, a szénaillat, a gyümölcsfák virágainak illata annyira elbódított, hogy behatóbban nem követtem, merre is haladok. Amikor hosszabb idő után sem kerültem ismerős települések közelébe, sejtettem, hogy nem Moscazzano felé tartok, de azt nem, hogy éppen ellenkező irányban haladok, egészen pontosan egy Capergnanica települést hagytam épp magam mögött és néhány túrázó kerékpárost. Imádtam, hogy ezekben a falvakban még mindig ott vannak a gyermekkorom emlékeiből jólismert ártézi kutak, és friss, hideg forrásvízben nem volt hiány. Fellocsoltam magam, hűsöltem is kicsit, majd mint a makacs, de végülis szófogadó gyermek, ismét elővettem a térképet, hogy kapjak támpontot róla, merre is vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, meglepett, mikor megtudtam, hogy biza távol vagyok. Mindentől. Egyforma távol már Cremától, de Moscazzanotól is. Sőt… várjunk csak… és kinagyítottam a térképet… és Corte Palasiotól is ugyanolyan távol, mint a fentebb említettektől. Tiszta sor tehát, merre indulok tovább! Így esett, hogy azon a délutánon mégiscsak eljutottam a helyszínre, ahol Elio és Oliver vizet inni állt meg a zsalugáteres ablakos kúriánál azon a forró májusi napon.
Nem volt nehéz az épületet megtalálni, a falu bejáratánál, a kanyarban ékeskedett az L-alakú épület, ami minden bizonnyal megélt sokkal szebb időket is. Mellette a vöröses tornyos ház az órával a tetején, amit a film jelenetében, mint támpontot oly sokszor megbámultam. Az egész környéken nem mozgott semmi. Forró délután volt, az egyik ház tornácáról hallatszott odébb valami szöszmötölés, de az is csak, mert az ott lakó valószínűleg a tornácról felfuttatot növények árnyékából kikukkantott, ki töri meg a csendet ilyenkor, mikor a biciklit letámasztottam a pad mellett. Olybá tűnt, a kúria lakatlan, semmi és senki nem mozdult, csak egy nemzeti lobogó himbálódzott a boltíves kapu feletti torony homlokzatán. A kapu zárva volt, nem volt lehetőségem tehát vizet kérnem, be kellett érnem az üvegemben az úton felmelegedett ártézi vízzel, de azt is inkább magamra locsoltam. Amint ott pihegtem a padon a verőfényben, hirtelen megnyikordult a nagy kapu, és egy asszony dugta ki a fejét rajta. Összerezzentem kicsit, nem szerettem volna betolakodóként feltűnni, sem illetéktelen látogatóként. Valahogy, ha az ember sok éve él nyugati társadalomban, beleivódnak ilyen idióta reflexek, és teljesen kimegy a fejéből, hogy a világ nem mindig volt ilyen. Elfelejti, hogy gyermekkorában akárki idegenhez is bármely órában bekopoghatott az utazó vagy a vándor, nem hogy el nem hajtották, hanem nagy becsben, tiszteletben fogadták, s nem utolsó sorban jól tartották étellel, itallal s ha kell, fekhellyel is. Ma már meseszerűen hangzik ez így. És ezért meseszerű ez az egész utazás számomra, mert valami olyasmit adott vissza nekem, amit elveszettnek hittem. Kicsit visszaadta a hitem az emberekben s abban, hogy létezik még normális világ, ha csak nyomokban is, a világ legkülönfélébb pontjain.
– Buongiorno, signora! Scuzi… posso avere un bicchiere d’acqua, per favore? (Jónapot, asszonyom, elnézést, kérhetnék egy pohár vizet?) – hebegtem megilletődötten, és csak miután teljesen végigmondtam a mondatot jöttem rá, Eliot idéztem szószerint.
– Minek üldögél itt a perzselő napon? – kérdezte az asszony, és két karjával kitárta a nagy kaput, megtámasztotta, majd kijött, és megállt mellettem mosolyogva:
– Nah… jöjjön. Jöjjön csak be.
Betessékelt a kapu alá. Az első, ami szemembe ötlött, az ajtó felett a Dúcsé portréja, pontosan, ahogy a filmben is szerepelt. Tehát az nem díszlet volt! Egy eke, favágó tuskó, és rengeteg macska. Az udvarban pedig legyezőpálma és lampion, mintha semmit el sem mozdítottak volna két éve, a forgatás óta. Megilletődve és izgatottan néztem körül, nem tudtam, mennyire tolakodhatok be, nem tudtam, hogyan reagáljak ma már természetesen erre a gesztusra, ami valahol még él emlékeimben, de a mai világ teljesen kiírtotta belőlünk annak a realitásnak a csíráit is, csak tétován állingáltam, és forgattam a fejem, mindent rögzíteni akartam a tekintetemmel.
– Itt a víz. De kerüljön, hát beljebb. Nézze meg a kertet, ilyenkor nagyon szép. Menjen csak, fényképezzen. Látom, messziről jött.
– Cremából…
– Óh! Cremából! – ismételte elismeréssel.
– Már hogy onnan bicikliztem ki most. Amúgy New Yorkban élek.
Rezzenéstelen maradt az arca, mintha nem tudta volna, miről beszélek. Majd kis szünet után válaszolt:
– Amerika!… Ismerem filmekből. Én sose fogok oda eljutni… – és bement a házba, magamra hagyott a kerttel, az udvarral, a kapualjjal. A játékos kismacskák koszorújában, amelyek a lábaim között futkározva kísértek be az udvarra, léptem ki a kertbe. Kellemes, hűsítő érzés volt a sokórás, a napon való pedálozás után. Az udvar teljesen árnyékban volt, egyik részről a ház vetett árnyékot a sétányra, a másik oldalon pedig a vaskos törzsű, öreg, lombos fák nyújtottak menedéket a forróság elől. Sok-sok zsalugáteres ablak nézett a kertre, a sárga spaletták mind zárva voltak, a ház előtt egy kerek vasasztal, körülötte farönkből készült nyári ülőkék, a lombos fák tövében pedig mindenütt kispadok, egy valamikor pezsgő társadalmi élet nyomai.
Hátrébb az istállóra emlékeztető árkádos gazdasági helyiségek boltívei felett lila akácok lógtak le, és illatuk a fel-felkapó délutáni szellőben meg-megcsapták az orromat. Megfigyeltem, hogy jellemző ezeken a területeken itt, a mediterrán térségben, de ugyanúgy a trópusi településeken is, amerre megfordultam, hogy a kapualj, mint alagút vezet át a ház alatt az utcafront és a hátsó kert, esetenként a tengerparti szirt között. Cremában is, a többi bejárt településen is sok olyan házat láttam, ahol, ha a délutáni órákban megnyitották a nagy kaput mind az utcafront felől, mind a kert felől, teljesen át lehetett látni a kertbe az utcáról. Ahogy az utcáról a kertet és a legyezőpálmát láthattam, úgy a húvös kertből most kitekinthettem az odakinti napsütésbe, a kapualjban a zöld bicikli pihent a lakás bejárati ajtaja előtt, a Dúcsé portréja alatt. A boltíves kapu kert felőli oldalán nagy betonkút díszelgett, egy emberi fej díszítéssel, amelynek szájából nyúlt ki a vízcsap. Épp oda akartam lépni kipróbálni, működik-e, amikor az akácok alól előbukkant egy alak. Tőlem idősebb férfi volt, de nem nagyon koros, lenyalt hajú, kopottas munkaruhában, fél fülében karika fülbevalóval. Egy kalóz – villant át az agyamon, és máris gondolkodni kezdtem, hogyan magyarázzam el ennek az embernek, mit keresek én itt a kert közepén – az asszony ugyanis, aki beengedett, eltűnt a házban, és nem jött elő többet. A kalóz cigarettázott, és kimérten lépdelt felém. Semmilyen jelét nem mutatta, hogy meglepődött volna azon, hogy ott talál. Én mindenesetre elmondtam, ahogy bírtam, hogy a signora engedett be ide szétnézni. De erre se rezzent az arca, csak kezet nyújtott:
– Angelo.
Nos, tényleg, az ember mindenre gondol, ha kalózt lát, csak angyalokra nem. Meg kell adni, vagy húsz-harminc évvel azelőtt nagyon csinos olasz fiú lehetett Angelo, de ez már a múlt nagy homályos titka marad. Leparoláztunk, és Angelo, mintha csak számított volna érkezésemre, elkezdett körbevezetni. Nem beszélt angolul semennyire sem, így csak az olaszra korlátozódott a párbeszédünk, ami inkább az ő monológját jelentette, amihez én csak az általam ismert szófordulatokat tudtam ismételni, s esetleg néha összerakni egy-egy kérdést, ami bennem felmerült. Angelo érdekes dolgokat osztott meg velem. Többek közt azt, hogy a kúria 1644-ben épült, s hogy ezt hitelesítse, megmutatta a kőtáblát a ház utcára eső falán, ahová ez egyértelműen be van vésve. Mint kiderült, az épület az első mezőgazdasági felsőoktatási intézmény volt Lombardiában, és a spalettás ablakokra mutatva magyarázta, hogy az iskolás ragazzók hálótermei voltak ott, azaz a bentlakások. Bevitt a különféle melléképületekbe is, az udvarban pedig megmutatta azt a fát, amelyik szerinte a világon egyedülálló, mert hogy olyan nincs több, hogy két fa a törzsénél teljesn összenőjön, holott, s ezt többször is kiemelte, ezek két tőről lettek. Hellyel kínált, s mondja, forgattak itt valami filmet is éppen két éve, hallotam-e róla? Mondom, persze, hisz ezért vagyok itt, bár nem biztos, hogy ezt jól érthetően mondtam el. Visszakérdeztem, látta-e a filmet, mire felnevetett, hogy mi? Dehogyis! Miért, kérdem? Azt mondja, idő, nincs arra neki ideje. És a film dolgát itt ennyiben is hagytuk
– Hát az a címer? – mutattam a lelógó ákácok alatti takaros kis kerekes kútra a fal mellett, rajta nagy öntöttvasba nyomott nemesi pecsét.
– Az pont az. A ducsessz pecsétje, a Trivulzio Galliera hercegi címer.
Még kicsit üldögéltünk a kellemes hűs kertben, jobbára már csendben, mert az én olasz tudásom gátat szabott a bennem lévő kérdés áradatnak, és a kalózt sem akartam nagyon feltartani, mondtam, indulnom kellene, hosszú az út még vissza Cremába. Int, hogy nincs az annyira messze, ha Chieve felé veszem innen az irányt. Estére visszaérhetek, mondja.
De én Moscazzanoba is el szeretnék ma még jutni, ha csak átutazóban is, mondtam angolul, mire fehorkant a kalóz, hogy Moscazzano?… De hisz az amarra van! Mondom, tudom, de olaszul ezt bővebben nem tudtam kifejteni, csak hogy kérem, azt mutassa meg, merre menjek, hogy Moscazzano és Montodine is utamba essék Crema felé. Angelo megvakarta a fejét, és olaszul a falon az ujjával pontokat jelezve felvázolta, melyik a helyes útirány. Azt azonban a lelkemre kötötte, hogy Abbadia Cerreto-t semmiképp se hagyjam ki – nem is tehetem, mert az utam ott vezet visszafelé is – mert az apátság épületét mindenképp meg kell tekintenem. Kértem, hogy az emberszájú kútban hadd frissíthessem fel magam, s tölthessem fel az üvegem tartalék vízzel az útra, majd búcsút intettem a kedves kalóznak és bekopogtam a háziasszonyhoz is, hogy megköszönjem a szíveslátást, és nekilódultam az útnak Moscazzano felé.
Ami az utólagos kutatásaimból kiderült, Angelonak igaza volt az évszámot illetően, a kúria, amit Trivulzio Galliera Villaként vagy kastélyként emlegetnek a dokumentumok első feljegyzésként megjelenik ugyan 1340-ből, mint egy a cerretoi apátság által létrehozott építmény, de kastélyként 1644-től szerepel, amikor a Trivulzio nemesi család palotaként építette át és jegyeztette. Tőlük került a mezőgazdasági szövetség tulajdonába, majd pedig még sok nemesi családon keresztül vezetett az út napjainkig, beleértve a Di Ferrari márkit is. Ha az a meseszerű délután nem is lett volna elég, akkor utánaolvasva megértettem, miért tartotta fontosnak Guadagnino ezt a távol eső pontot is belerajzolni a filmbe, még ha csak egy pár másodperces jelenet erejéig is.
Abbadia Cerreto felé az úton már hanyatlani kezdett a nap, de még mindig melegen ontotta a sugarait a tájra. Az út egy patak mentén haladt, a parton virágtenger kísért, a távolban kisebb falvak templomtornyai, velem szemben pedig az Angelo által is emlegetett kolostor épülete magasodott. Már jövet megcsodáltam, de akkor nem akartam időt veszíteni úticélom felé a többszörös eltévedéseket követően, de most behúztam az árnyékos fák alá a kis piazzettára, bedugtam a fejem az ártézi kút vízsugara alá, hogy kicsit hűsöljek, és immár alaposabban is körbejártam az épületet. Rajtam kívül csak egy idős pár jött arra, ők is átszellemültem kerülgették az épületet, amiről kiderítettük, hogy 1064-ben lett kész, és azóta is rendületlenül áll. Eszembe jutott, amikor reggel Pandinoban besétáltam a katolikus templomba. Ma volt, s mégis, milyen távolinak tűnik már, mennyi új élményt gyűjtöttem a lelkembe azóta, hogy csak úgy repesett a szívem a boldogságtól. Eszembe jutottak szeretteim, s az, hogy milyen jó lenne ezt a sok örömpillanatot, ezt a sok boldogságot és energiát, amit ez az utazás adott már eddig is nekem, mind-mind megosztani, másokra fordítani, gyógyításra…
Ekkor fogalmazódott meg bennem szó szerint, hogy ezt a kalandot, ezt az örömutazást teljes egészében Bartos barátomnak ajánlom.
Nem hagyhattam, hogy újabb kellemes elkódorgások ismét eltérítsenek utamról, félő volt, hogy a sötétedés hamarabb ér utól, mint kellene, és a bájos zöld járgány semmiféle világító eszközzel nem volt felszerelve, csak egy villogó fehér fénnyel, ami esetleg abban segíthet, hogy mások lássanak, de hogy én soha nem találok vissza Cremába annak a fényénél, az is biztos. Elindultam, hát, az Angelo s a térképem szerint is megjelölt úton Moscazzano felé. Már a harmincadik letaposott kilométert is elhagytam, mikor felderengett a távolból a moscazzanoi templom tornya, és a kilométerkövek is mind kisebb számot mutattak távolság gyanánt. Izgatottan gurultam be az álmos kisvárosba, ahol Elio és Oliver röpke közös életének szószerinti otthona volt, a villa, a pókerezőkkel teli kocsma, a templom előtti piazzetta, a filmből jól ismert kisutcák. Nem is tudom, miért akartam mindenképp elutni egy nappal a tervezett látogatás előtt is ide, talán csak mert úgy gondoltam, nem lesz elég, nem fogok egyszeri látogatással betelni Moscazzanoval. Moscazzanoval sem.
Nem a főútról egyenesen a kastélyhoz vezető montodinei bekötőúton gurultam be a városba, hanem már hamarabb kitértem az estére elég forgalmas országútról, és egy kevésbé forgalmasabb mellékúton, alulról érkeztem a templom előtti Gambazocchi-térre. Épp csak letámasztottam a falhoz a bringát, hogy az alkonyati narancsvörös fényben lefotózzam a teret, amikor egyik ház teraszáról egy idős asszony köszönt rám, majd a légyfüggöny mögül előbukkant egy fiatalember is mosolyogva. Kérdik, hogy, ugye, a film miatt vagyok itt, s bólintok. A fiú máris lesiet a lépcsőn, és elkezdi felvázolni nekem, hogy Elio és Oliver éppen itt sétáltak el a ház előtt, amikor benéztek a bárba – amely ma már zárva tart, a tulajdonosa eladja, tette hozzá. Majd kijött velem a térre a templom elé, ahol teljesen megnyílik a látvány, és ott az Agrifauna üzlet is, amelyiknek felirata a film egyik utolsó jelenetében is látszik, amikor Eliot édesanyja hazahozza Bergamóból Oliver elutazását követően, és egy pillanatra a téren megállnak. Pontosan tudtam minden apró részletet, de hagytam a fiút mesélni, jólesett hallgatni, és jólesett a kellemes fogadtatás. Aztán azt is felajánlotta, lefotóz, ha megtanítom, hogyan kezelje a kamerámat, nehogy emlékek nlkül menjek innen haza… hova is?… Amerikába!… Hú, akkor meg pláne… Mondom, hogy holnap mindenképp visszajövök, hogy reggeli fényében is lássam a várost, és megemlítettem Gianluca nevét.
– Óh, a polgármester! Nagyon jó ember. Fiatal, tetterős, kell a változás, a friss erő ide! Tavaly választottuk polgármesterünknek. Signore Savoldi nagyon jó ember, majd meglátom, ígérte nekem a fiú.
Elbúcsúzkodtunk, és percek múlva a villa kapuja előtt álltam. Nem mertem nagyon nyilvánvalóan befelé sem bámulni, bár minden porcikámmal erre vágytam, de odébb menni se nagyon. A via Roma felőli főbejárattól, ha nem lennének lombok, a villa teljes szépségében látható lenne, de április végére már jócskán leveleztek a fák, és az alkonyatban még kevésbé volt kivehető látványosság az Albergoni kúria felől. Megkerültem a birtokot, és az út felől, ahol a filmben kibiciklizni láttam a fiúkat, a montodinei út felőli oldalsó bejárathoz hajtottam. Ebben a pillanatban, mintha csak az egész napi kellemes sanyargatás után csókot akarna rám lehelni a nap, visszatekintett az alkonyati látóhatár felhői fölül, és vöröses-narancssárgára festette a kastélyt számomra. Néhány másodpercem volt, hogy a már elpakolt kamerát ismét összeszereljem, ledobtam a hátizsákot a földre, és futottam a kerítés magas falához, hogy elkapjam az ajándékba kapott esti fényeket.
Menetközben a szomszédos házak kuvaszai is megneszelték a betolakodó idegen jelenlétét, és rámszaladtak élénk csaholások közepette, de nem bántam, amíg a nap teljesen nem bukott le, és amíg a fény kitartott, készítettem a fotókat. A kutyák is türelmesen morogva kivártak, utána hagytam, hogy megkergessenek kicsit a füvön, majd felkaptam a cuccom, és felpattantam a bringára, és lehjatottam a montodinei úton a kastély fala mentén. A kutyák egy ideig futottak utánam, majd hazasomfordáltak. Reméltem, senki nem hívja rám a rendőrséget. Ekkor tűnt fel, hogy a magas kerítésfalat követő sánc egy ponton megszűnik, és egy jócskán kitaposott sétány vezet fel a fák földig nyúló lombjai közt a kastély kert irányába. Tovább mentem, s elhessegettem a merész gondolatokat, hogy oda felmásznék, de nem hagyott nyugodni, és a sarokról visszakarikáztam, és percekig bámultam csípőre tett kézzel a titkos kis illegális ösvényre… (nem is volt feltűnő az arra közlekedőknek…) Mikor aztán alaposan körbejártam magamban a dolgot, arra jutottam, nagyon nem lenne illendő, ha éppen most és itt tartóztatnának le birtokháborításért. Máskülönben se tudom, hogyan néznék másnap a polgármester szemébe, feltéve, ha addigra kiengednek… Szóval nem mentem fel az ösvényen, s talán jól is tettem. Inkább Montodine felé gurultam le. Még nem volt sötét, de az alkony mind jobban maga alá vonta a tájat. Velem madarat lehetett (ismét) fogatni, és tele voltam energiával. Az a plusz 3 km meg sem kottyant már, és a térdizületeimről is teljesen megfeledkeztem. Montodinében épp csak hogy elkaptam a nap utolsó sugarait a templom előtti téren, ahol Oliver búcsúzott el a film szerint Perlmanéktól, mikor Elioval buszra szálltak Bergamo felé.
Tudtam, hogy másnap sokkal bővebben lesz időm Moscazzanora és Montodinére is, hisz már tudtam, hogy a bicikli dilemma tökéletes módon oldódott meg, nem húztam tovább az időt, nekivágtam az útnak Crema felé. Sötét este volt, mikor begurultam az udvarra. Megmértem, pontosan 44 km-t tekertem le aznap. Azt hittem, annyi erőm sem lesz, hogy beessek a zuhany alá, ezzel szemben az alapos és frissító tisztálkodás után annyira elememben éreztem magam, hogy magam is meglepődtem. Bár tudtam már korábbi helyzetekből, hogy nincs ezen semmi meglepő, ezek a boldogságpontok az ember életében, amikor eljönnek, pontosan annyi energiával töltik fel, amennyire szüksége van, hogy azokat megélje.
Tiszta ruhát vettem, és nagyot sétáltam Crema langymeleg áprilisi nyárestéjében.

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék