Negyvenöt éves vagyok, anyám egy évvel idősebb mint én. A méhében élek.
Nehéz a melóm, egész nap járkálok, fel-le.
Nincs megállás.
Negyvennégy testvérem van. Mindegyiknek a méhében van egy család; gyerek, többnek unoka, rokon, barát.
Én mindenkit kiszolgálok.
Viszem, hozom őket, csomagostól, vagy csak úgy, egymagukban.
Mindenki szeret, egy gombnyomásra állok a rendelkezésükre, szó nélkül. Van, hogy rosszul vagyok, kerregek, berregek, de ilyenkor jön a mentőszolgálat, letapogatnak, megnézik, mi a bajom, receptet nem írnak, helyben meggyógyítanak, s megy tovább az élet.
Aztán jön a nagy műtét, minden porcikámat tisztába teszik, majd a bizonyítás ideje jön, nem dolgozom, csak azt figyelik, helyrejöttem-e, ha igen, akkor mehet a menet, ha nem, akkor még itt-ott valamit újra csinálnak.
A következő nagy műtétem decemberben lesz, de addig egyém a világ, lehet fel-le rohangászni, kiszolgálni a testvéreimet, bár van közöttük olyan is, aki belém rúg, vagy becsap, aki annyi terhet rak rám, hogy alig bírom, aki belülről tép fel ajtót, ablakot, ilyenkor megállok egy percre, s ha szépen megkér, elindulok. Sokan vannak, akik megsímogatnak, csendesen zárják kapcsolatunkat, de olyanok is vannak, akik úgy becsapnak, mint szél az ablakot.
Ilyen ez, én csak egy felvonó – egy lift vagyok.