Gondolja meg az ember, mielőtt kimond valamit. Mert számon kérik tőle. Így jártam én is. Megígértem, írok még, miután megnéztem az egész sorozatot: Csak színház, és más semmi című habkönnyű bohózatot egy színház lehetséges életéről. Mese, mint minden kitalált történet, ami mégis a valóságból táplálkozik. Túl közel áll hozzám, hogy közömbös lehettem volna, ezért is volt első írásom hevesebb reakciója az addig látottakra. Meg hát beúszik az életünkbe, akár akarjuk, akár nem, még ha nem is vagyunk közvetlenül érintettek.
Elgondolkoztam, hogyan is maradhat rajta kívül, aki ír róla, és hogyan írhat róla, ha nem merül bele? Ha már elvállalta hirtelen felindulásában.
Aggódásom felesleges volt, végül a sztori jóra fordul, a rosszak, mint a mesében, lekerülnek a vászonról-palettáról, a jók megjavulnak, helyre billen az egyensúly, mehet tovább az élet. Így. Mert itt így zajlik. Összemosódik álom és valóság, igaz és hamis, s a gyors fordulatoktól szédülő fejünket kapkodjuk, most éppen ki kivel van, vagy kivel nincs.
Nagyjából minden szál elvarrva, a történet – egy ilyen könnyű sorozathoz illően – kerek. A színészek kivétel nélkül jól alakítanak, hozzák a figurát, ahogy ilyen berkekben mondani szokás, minden rendben. Csak a kérdés ágaskodik bennem a végén: miért is kell ez nekünk? Szórakoztatni jó, ha más nyomorán akarunk derülni, a magunkéval nem törődve, mert ilyenkor kiderül, hogy mi azért jobbak vagyunk. Ám ha szórakoztat, már a káröröm örül bennünk, az pedig, tudjuk, nem szép. Az egyszerű ember azt mondja, ilyen ez a világ, bizony, így zajlanak ezekben a körökben a dolgok, amit magánemberként mélyen megvet, lenéz. Ha, ne adj’ isten az ő életében ilyesmik történnének, nem csak kiakadna, hanem úgy is maradna, akár tragédiába is fordulna az élete. Itt viszont remekül szórakozik rajta.

NEM EZ AZ ANOMÁLIA?

Végül is a sorozat eléri célját azoknál, akik gondolkodni is szoktak, és nem riadnak vissza egy kis önvizsgálattól. Az persze megint más kérdés, mit kezd ezzel, ha a lelkiismeretét megszólaltatta.
Mindig azt mondták, a művészvilág bűnös világ, a pórnép, szegény, csak becsületes lehet hozzájuk képest. De ma már a pórnép a ’jár neked, mert megérdemled’ szlogen szalagja alatt túltesz a kirakatban szereplőkön. Csak a híreket kell elolvasni. Nem bulvárhírek már, annál véresebbek.
A színész, akit a mindennapi élet, s a szakma vaskorlátok közé kényszerít, kénytelen eljátszani a felelőtlen bohóckodást az élet legsúlyosabb kérdéseivel a színpadon, a filmvásznon – és kénytelen elszenvedni a képmutató világ rajta csattanó ostorát, amikor az rá mutogat. A világ pedig folytatja addig megszokott, és a képzeleteket is meghaladó disznóságait, kegyetlenségeit – miközben az ezt bemutató művészektől számon kéri azt a feddhetetlenséget, aminek maga sem felel meg.

KI AKKOR A KÉPMUTATÓBB?

Sokféle kritikát, széljegyzetet olvasok mostanában. Mind valami mentén hozzák a maguk ítéletét, nézetét a látottakról, olvasottakról, hallottakról. Mert kell az a biztos pont, ahonnan kiindulhatnak, amire támaszkodhatnak, amin megállhat vélekedésük. Egyre gyakrabban tűnik fel ezekben az értékelésekben, mint mérvadó, igazodási pont az igaz szerelem. Mint ami mindent eldönt, mindent felment, és megmagyarázza a megmagyarázhatatlant is. Mintha a szerelem lenne az egyetlen isten, akiben érdemes, még ha fájdalmas is időnként, megbízni. Mintha a szerelmes embert felmentené állapota minden alól. Jelentéktelenné válnak rokoni, baráti kötelékek, erkölcsi követelmények – a szerelmes állapot mindent felülírhat és igazolhat. Érvényesíthet. Lehet ez akár azonos neműek közötti is. Az ember mindenbe hajlandó beleegyezni.
Csak a rend nem viseli el.
Tessék ebbe mélyebben belegondolni.

2018-05-20

Nászta Katalin

Előzmények: 1. rész