Aniszi Kálmán: Lehetnek-e kisebbségei egy kisebbségnek?
Az antológiával (Egy kisebbség kisebbségei. Stockholm, 1997) való ismerkedésem első perceiben az a benyomásom támadt, hogy egy ilyen könyv csak jó szolgálatot tehet: mélyíti, árnyalja, gazdagítja önismeretünket, erősíti meg-megcsukló önbizalmunkat, önbecsülésünket. A dolgozatok olvasása közben többször is meglepett – hol gondolkodóba ejtett, hol meg fellelkesített – az a leplezetlen szókimondás, bátorság, ahogy a tanulmányok, riportok, esszék szerzői bonckés alá vettek egy-egy, évtizedeken át tabunak vagy igen kényesnek minősített kérdést. (Erdélyben nem ehhez voltunk “szoktatva”!)
De – mint kiderült – nemcsak én voltam ezzel így, hanem többen azok közül is, akiktől véleményt kértek a szerkesztői szándékról, a készülő könyv tematikájáról.
A bevezető tanulmányból arról értesül az olvasó, hogy a könyv tervéről begyűjtött vélekedések között több aggályoskodót is talált a stockholmi szerkesztő. A fenntartások, kételyek oka nem morális jellegű, hanem politikai természetű. Tulajdonképpen a sok durva támadást, faramuciságot, alattomos cselszövést átélt, megtapasztalt – szülőföldjükről messzi idegenbe kényszerített – emberek félelmei és szerető aggódásai bukkantak itt felszínre.
Volt, aki úgy vélte, hogy “a nemzetként feldarabolt, határokkal meg- és felosztott, társadalmi szakadékokkal szétszabdalt, vallásilag négy-ötszáz éve külön szekértáborokba vitt magyarságot kár tovább tagolni az etnikai származás törésvonala mentén. Különösen nagy kár ezt tenni egy magyar kisebbséggel.” Mert a kisebbség – tesszük hozzá mi – sokkalta védtelenebb, kiszolgáltatottabb és sebezhetőbb, mint a nemzettest.
Ez a félelem nem alaptalan akkor, ha az adott kisebbség nem teljesen egynemű. Mert így akaratlanul is felhívhatjuk a beolvasztásra törekvő többségi hatalom figyelmét a kisebbség testében lévő apró törésvonalakra. Beszélhetünk-e ilyesmiről az erdélyi magyarság esetében? Veress Zoltán szerint semmiképpen nem: “…nem mi tagoljuk tovább a szóban forgó – mondjuk: politikai – egységet, tagolva van az már sokféleképpen, mi csak tagoltságának egyik vonalát mutatjuk be…Ez a vonal értelmezésünk szerint nem törésvonal, hanem forradásvonal. És értsük meg jól a finom különbségtételt, nembeolvadás, hanem az egybe olvadás nyomvonala: a másságot nem eltörlő és nem is csak eltűrő, hanem azt akármikor készséggel felmutató és nyereségként számon tartó egyesülésé. Mert lévén szó éppen egy asszimilációs prés alatt leledző kisebbségről, nem mondhatjuk azt, hogy nekünk feltett szándékunk nem beolvadni, de másokat szívesen beolvasztunk; csak azt mondhatjuk, hogy örülünk azoknak, akik önként megosztják velünk a magyar sorsot.” Egymás kölcsönös tudomásulvétele és elfogadása az egységnek egy magasabb, egyszersmind emberibb szinten való megélése még jobban összekovácsol(hat)ja a közösséget. Mindazáltal az aggályoskodó hangokból nem kell és nem is szabad mást kiérezni, mint az otthonmaradt nemzettestvéreket féltő, óvó szeretet melegét. Nincs okunk arra gondolni, hogy – amint Veress Zoltán írja – miközben nekünk feltett szándékunk nem beolvadni, másokat szívesen beolvasztunk.
Minden ép ítéletű ember meg van győződve arról, hogy a zsidó származású Karácsony Benő és Salamon Ernő, az örmény eredetű Csíky Gergely és Petelei István, a német felmenőkből érkező Kós Károly és Molter Károly vagy a cigány származású Ábrahám János, egyik sem volt kevésbé magyar, mint az, aki született magyar. Azzal pedig, amit alkottak, csak gazdagodott a magyar irodalom s a magyarság. Mindent összevetve: “Sváb, örmény, cigány, zsidó erdélyi magyarjaink más származását s egyúttal magyarságát… tisztesség dolga felmutatni mint tényt. De jó is felmutatni, mert ebben a tényben a magyarság mint választott minőség jelenik meg, ami erkölcsileg több a biológiai öröklés útján nyert minőségnél. Ez utóbbi egyszerű adottság, az előbbi azonban érték. És mint ilyenről, asszimilációs nyomás vagy csábítás esetén, nehezebben mond le az ember, éppen mert választotta, mint ha szülei akasztották volna kölöncként vagy akár talizmánként is a nyakába.”
Hogy ki micsoda, ki minek érzi, véli, vallja magát, nem annyira születés, “biológiai öröklés” dolga, mint inkább kultúra kérdése. Lehet ez elhatározás, tudatos döntés eredménye, de a tudati és akarati tényezők mellett érzelmi és más nem racionális elemek is belejátszhatnak az ilyen természetű döntésekbe.
Abban fenntartások nélkül egyet értünk a tanulmányíróval, hogy “a teremtett világban minden, ami életképes, az valamilyen módon strukturált”, s hogy “nyereségnek, lehetőségnek kell felfogni, hogy a mi nemzeti kultúránkba a katolicizmus, a protestantizmus, a judaizmus elemei beépültek”; ugyanakkor ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy a magyar kultúra távolról sem az átvett művelődési és egyéb elemek, értékek mechanikus összegeződése. Bármennyire össze is keveredtünk itt a Kárpátok mentén. (Nem hinném, hogy mi magyarok kevertebbek lennénk, mint mások ebben a térségben.) Azokból a kultúrákból pedig, melyekkel eleink érintkeztek, főleg azt vették át, amire szükségük volt. (Igy történt ez más népekkel, nemzetekkel is.) És azokat az értékeket sem egyszerűen csak átvették, hanem igényeik szerint átlényegítették, hasonították, ha úgy tetszik: magyarrá tették. Ezért azt a lényegében helyénvaló megállapítást, hogy magyar az, aki az akar lenni, meg kell toldani egy másikkal, nevezetesen azzal, hogy aki nem is tud más lenni. Azért nem tud más lenni, mert őt lényegi meghatározottságai magyarrá teszik. Nem úgy magyar, hogy gondol egyet, és magyarrá nyilvánít(tat)ja magát. Nem számításból cserél mundért, hanem azért (lehet) magyar, mert arra a közösségre, nemzetre jellemző értékeket bírja, birtokolja. Még ha nem is mindig kiforrott, kiteljesedett formában.
Aniszi Kálmán recenziója teljes terjedelmében elolvasható a Periszkóp portálon („Minden, ami kisebb valaminél”).
További linkek a Periszkóp friss közléseihez:
Forrongó, eleven nyelv történeti tárháza
Színek – (szin)tézisekben – A. Gergely András
A. Gergely András: Vallomásos városlét, illatolásokkal
Periszkóp-klasszikusok: Fábry Zoltán
Zöld Lajos: Menedékhely a Szármány-hegy alatt
Periszkóp-klasszikusok: Richard Wagner
Ágoston Vilmos: Kié az igazság?
Periszkóp-klasszikusok: Ady Endre
A Hét első évkönyve: Haza, szülőföld, nemzetiség / 1978
Pusztai Péter rajza
2018. május 21. 14:34
Önkritikát gyakorlok. Olvashattam volna korábban is Aniszi Kálmántól. Szeretem, ahogyan átfogja, mérlegre teszi, megvizsgálja és ítélkezés nélkül, mégis megítélve a dolgokat – segít abban, hogy tisztábban lássunk.