ti­tok­ban mész haza min­dig,
mert már nem tu­dod, ki­nek kell köszönnöd.
az ar­co­kat benőtték a szil­vafák,
a sűrű lom­bo­zat mi­att pe­dig
nincs ki­vel szem­be nézni.

amióta a léleg­ze­tet is egyirányúsították,
a sugárutak mentén ho­ki­bo­tok virágza­nak,
eltűntek a gödrök, amik alapján
ed­dig tudtál tájékozódni.

ha vélet­lenül va­la­ki mégis rád is­mer,
kíváncsiságot színlelsz, ro­ko­no­kat
ha­zudsz ma­gad­nak, bólo­gatsz na­gyo­kat,
per­szejól, köszi­vi­szont, meg­va­gyunk.

csak ne kell­jen szóvá ten­ni sem­mit.

hogy itt a tél rápréseli magát a la­pockákra,
ne­hogy bárki el­ta­nul­ja a le­begés alak­za­ta­it.
min­den érintés til­tott, mert
ahol két bőrfelület találko­zik,
véres­re si­mo­gatják egymást.

a főtéren visz­ket­ni kezd a te­nye­red,
hogy vissza­tap­solj va­la­mit
a gye­rek­ko­rodból, de a vissz­hang
már nem talál vissza hozzád.

úgy ül a város a ködben,
mint egy vízzel felöntött ha­mu­tartóban,
be­lefújod a füstöt és va­la­mi im­port
sört bon­tasz, mert tu­dod,
ha innál a vízből, ak­kor
le­rakódnának ben­ned a kövek,
és ek­ko­ra tor­la­szo­kat nincs,
aki el­ta­karítson belőled.

Forrás: eirodalom.ro