Tükröződések

Nem, hogy nem voltam fáradt az utazásoktól és a hosszú kilométereket felölelő kerekezésektől és sétáktól, az élmények izgalmaitól, azon a délutánon annyi energiát éreztem magamban a további felfedezésekre Lombardiában, hogy magam is meglepődtem. Ha belegondolok, érthető, hiszen bármi olyasmivel tölti az ember az életét, ami számára örömöt okoz, megsokszorozza lendületét és szinten tartja életkedvét.
A napsütötte délután tökéletesen megfelelőnek bizonyult arra, hogy Ricengoba biciklizzem ki, ahol a Lago dei Riflessi, a Tükröződések tava található. Az egykori kőfejtő helyén keletkezett tavat mindenki csak mint laghetto emlegeti, azaz tavacskaként, amely része a Crema vonzáskörzetéhez tartozó természetvédelmi területnek, a Palata del Menasciuttonak a Serio folyó lankáján. A természetvédelmi terület neve az egykori szokásra utal, amikor deszkákkal építettek duzzasztógátat a folyóra az öntözés lehetővé tételére a gazdag mezőgazdasági vidéken. Ma már beton gáton zuhog le a folyó, onnan tudom, hogy mellette haladtam el a Ricengo felé vezető kerékpárúton. Másik lehetőség a bresciai országút lett volna, de úgy gondoltam, élvezetesebb lesz a folyómenti ösvényen pedálozva eljutni Ricengoba még akkor is, ha néha meredek utakon vagy kapaszkodókon a nyakamba kellett vennem a kerékpárt egy-egy rövid szakaszon. Amikor a földesút visszavezetett a keskeny ricengói országútra, ahol ismét zöld és kék vett körül, meg persze a magas nyárfasorok az út mentén, két kutyára figyeltem fel, a nyomomban loholtak. Úgy érveltem magamban, felesleges lenne immár pánikolnom, ha meg akarnak támadni, úgyis megteszik, ha meg nem, akkor szerencsével jártam. Akkor a távolból kiabálásra figyeltem fel:
– Fogja meg! Fogja meg! Ne engedje elfutni őket! – fordítottam gyorsan le magamnak az olasz kiáltásokat.
Az országút távolából jött a hang és a kutyák gazdája lehetett az illető, akiből nem sok látszott a messzeségben, de én meg csak úgy voltam vele, ugyanbiza, hogyan fognám meg ezt a két termetes ebet, örülök, ha nincs dolgom velük. A kutyák végülis mellém szegődtek, és hűségesen kocogtak mellettem mosolyogva, majd lelassítottam, és farokcsóválva körém gyűltek. Akkor már tudtam, nem bántani jöttek, hanem simogatásért, és amikor megkapták, azonnal tovább futottak, játszva üldözve egymást. A gazdit egy a falu felé tartó autós vette fel, és így értek utól. A kutyusok némi dorgálás után pórázra kerültek, a gazdi pedig lihegve leült az út padkára. Elköszöntem tőlük, mikor utolértem őket, leparoláztam az immár megkötött csintalanokkal, és éppen az elágazáshoz értem.
A térképen sokszor bejárt helyet azonnal felismertem a Google fotóról, ugyanis az elágazásnál egy kápolna díszelgett. A Capella dei morti del Serio a folyó mentén 1705-ben zajlott csata áldozatainak állít emléket, amelyet Savoyai Jenő a Bourbon-házi Vendôme marsall hadseregével vívott. Az eredeti kápolnának a maradványaira 1855-ben építették a ma is fennálló kis templomot a via Ricengo szélén Castello és Ricengo között félúton, a mai természetvédelmi terület bejáratánál.
Hogy a szántóföldekkel és hűsítő pagonnyal körbevett tavat miért nevezik a Tükröződések tavának, rögtön megértettem, amint elém tárult a filmből jólismert látvány. Igaz, a filmben folyóként emlegetik, ahová a fiatalok fürdőzni járnak le a forró nyári napokon vagy úszni az esti táncos bulit követően illetve Elio és Oliver is ide tér vissza Oliver elutazása előtti utolsó hajnalon.
A kövecses lejtős lejárat tetején a tetővel fedett piknikező hely asztalai körül most is fiatalok szórakoztak. A biciklit a parton a fához támasztottam, és olyan közel léptem a tóhoz, hogy a víz érintette a cipőm orrát. Április volt, hideg volt a víz fürdőzésre, bármennyire is melegen sütött a nap. Bár úgy olvastam, nyáron sem melegszik fel erősen a fák árnyékában meghúzódó tó.
A feszes víz tükrén a fák és bokrok nézegették magukat, és az ég kék színre festette a kristálytiszta víz felszínét. A nap megvilágította a fák tetejét, így azok élénk zöldet is adtak a tükröződő káprázatnak a délután a fiataloktól zsibongó békéjében. Gyermekkorom emléke, a Tüskevár jutott eszembe. Talán egyik olyan kötelező háziolvasmány, amit szeretettel olvastam el akkor is, amikor kellett s akkor is, amikor már nem. Egy felújított, modernkori változatát vetítette a tévé nemrég, de még úgy is tetszett, bár Bánhidi Laci bácsi Matula bácsiját senki más nem pótolhatja hitelesen. A víz átlátszóan tiszta volt, szárcsák és gyöngytyúkok törték meg csak olykor egy-egy pillanatra a mozdulatlan víztükröt. És pont mint Luca Guadagnino filmfestményében, a nyárfák szöszmőkjei úszkáltak a tükrön. Édeni nyugalmat és tisztaságot árasztott az egész táj, és ismét megértettem, hogy a sok környező szebbnél-szebb tó és folyó közül miért éppen ezt az édenien tükröződő békevilágot akarta nekem megmutatni.
San Bernardino felől érkeztem vissza Cremába, ahol az a szórakozóhely is található, amelyben a filmbéli fiatalok is táncoltak a “Flashdance” vagy a Psychedelic Furs zenéjére. Nem tértem ki, hogy bekukkantsak oda is, sokkal érdekesebbnek tartottam Crema délutáni nyüzsgését. És alig vártam, hogy esti programként ismét kiüljek kedvencemmé vált sarki vendéglőmbe, a L’angolo teraszára vacsorázni és embereket bámulni. Amikor a hídon az óváros innenső diadalíves városkapujához értem, a Garibaldi tér zsongása vett körül. Első nap, mikor az állomás felől érkezve vágtam át a téren, megilletődve szerettem bele egyből a városba. Épp csak két napja volt, de úgy tűnt, mintha mindig is szerelmes lettem volna Cremába, és mintha mindig is olyan otthonosan mozogtam volna itt, mint most, amikor a zöld bringával begördültem a piazzettára és megkerülve a sétálóutca tömegét, a szűk kis utcákon navigáltam magam a via Benzoni felé, hogy mihamarabb magam is belevethessem magam a város nyüzsgő esti életébe egy frissítő zuhany és egy jéghideg prosecco után.
Szerettem, ahogy lelassult életem pillanatai mélyen lelkemig érő élményekkel tettek gazdagabbá ezen az úton. Nem tudom, hogy képes lennék-e végérvényesen lemondani a pörgésről és a mindennapi életem ritmusáról, helyszínváltásairól, absztrakt villanásairól, időutazásairól valaha is a közeljövőben, de az az állapot nagyon magával ragadott. A milánói pecsenyét hivatott lenyomtatni a helyi pinot grigio, amelynek kancsója felett elmélkedve néztem ki a fejemből a L’angolo teraszán egy ernyő alól az esti forgatagba. Örültem, hogy ismét szívemre hallgattam, és eljöttem erre az útra. Ezeket a boldogság-lehetőségeket a sors nem kínálja fel sokszor. És ha olyankor, amikor felkínálja, elmegyünk mellette, saját magunkat fosztjuk meg az örömtől. Nem tudtam pontosan megfogalmazni még mindig, milyen belső kényszer indított el Elio és Oliver nyomába Észak-Olaszországba, de azt már tudtam, hogy életem egyik legjobb döntése volt hallgatni a belső hangra, ami idehozott.
Hazafelé tartva egy kicsit a dómtéren is elidőztem. Kedd este volt, de mégis hétvégére jellemző tömeg hömpölygött a teraszok közt a macskaköves piazzettán. Eszembe jutott, hogy a nemzeti ünnepre készülnek, a munkaszüneti nap előestéjét a nyárias langymelegben, a város terein mulatva töltötték ezek a drága környékbeliek. Hosszan szerettem volna még elnyújtani ezt az estét is, mintha képes lennék az időt megállítani, feldúsítani vagy hosszabbá tenni itt. De tudtam, hogy kora reggel az újságírónővel kell majd találkoznom, és aztán el is kell indulnom az utolsó kitűzött uticélomhoz is, Elio filmbéli titkos helyére, a forrásokhoz, hogy még a korai órákban odaérjek. Nem akartam arra gondolni, hogy a következő nap az utolsó teljes napom lesz Cremában. A hazautazás, a repülőterek, a nagyvárosok nyüzsgése, New York, mindenki és minden, ami amúgy az életemet jelenti, abban a pillanatban nagyon-nagyon távolinak tűnt. Mintha egy testen kívüli állapotban találtam volna magam. Távol mindentől, mindenkitől.
Távol magamtól is. Mégis a legközelebb.

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék