A drót remeg… Olykor agyába nyilal
s örvénybe szédül az egész szoba.
Szemébe lódul sok-sok ostoba
trükkje zöld, piros, kék tányérjaival.

Még remeg a drót, de a kifeszített
nyugtalanság nem bontott dalokat
S ez fáj neki, szívébe hasogat
hogy ifjúsága örvénylő semmi lett…

Úgy nézem őt, akár az őszi fákat
egy terhes nyár után, ha leszegett
lombfejükben megbúvik a bánat.

Nagy ember. Zúgó-tapsokat feledett;
Oly biztosan lépett a porondra,
mint mások a kéklő csillagokba…

Forrás: Költők az árnyékos oldalról