Keszthelyi György: Lélekzárka (részlet)
Mindenki magára pisál: fiatal, öreg egyaránt. Azt, aki nem pisál magára, kitagadják, megfosztják utosó szál szivarjától is, mehet egyedül a francba. Pedig ezek a csendesek. Gyakran esznek maradék, egyhetes csirkecombot. Az említett tenger hullámtöréseinek zaját is halk vizeletcsorgás zaja követi, jellegzetes hang a cementpadlón.
A jobb sarokból egy nő figyel („mindenütt csak nők?”), nem látja, csak érzi tekintetét. Közben kopognak. Valakik, akik figyelmeztetik azt a nőt, hogy máshoz tartozik olyankor, amikor nem figyel. Figyelme viszont kitart, nem mond le róla mindaddig, amíg ő sem adja fel, azaz nem fordul a láthatatlan tekintet felé.
Hanyatt fekve nézi a plafont, ahol a tenger zúg, ahonnan aztán a padlóra vizelnek. Fenséges nyugalom, repedezett fénykép rossz arcú, békés utcaemberekről, akik szintén szőke, pufók babák voltak valamikor, szintén anyjuk karjában ringatóztak biztonságos álomba. Ugyancsak valamikor. És valahol. Hihetetlen, de így lehetett, hiszen ugyanazon térben és időben élünk…
Mintha hallaná: – Na látja? Véget ért. – A fehér hang, amelyre most egyáltalán nem vágyik.
„Maga szerint mi ért véget?” – hunyorog bele a fénybe. Nem kap választ, céltudatos emberek sürgölődnek mindenfele, kerülgetni kell őket, nehogy beléjük botoljon, nehogy bajt okozzon. Nem tudja elviselni, kiballag valami erdőszélre, estére újra magára zárja a cellaajtót, már nincs egyedül, ott lézeng még egy-kettő, más idők emberei. Megnyugtatják a rácsok. A kulcsot feldobja a lenyugvó napra.
A kulcs ott pihen a napon, amely már nincs. Csak sejthető.
A dagadt négert éppen ebben a sötétségben cipeli be vagy öt smasszer, csak szeme világít, ordít, minek keveredett a politikába? Vagy ha igen, minek berúgni vagy kábszerezni elnökválasztás előtt… hiszen a hülye is tudja, a tengerész nem tolerálja ellenfeleit. Ezt a hülyét meg éppen a másik szervezte be, szórólapokat osztogat a városban, kellett egy kis egzotikum a siker érdekében. Hát a francnak kellett ez az őserdei üvöltözés éjnek idején.
Nem vesződnek sokat vele, pár perc múlva ott liheg az ágyhoz szíjazva, persze hogy barátkozna már, mit érdekli a politika, levegő kell és víz. És persze némi mozgásszabadság. Félóra múlva szabadon sétál a folyosón, ismételgeti, hogy ő politikus, kissé titkolózik még, aztán felenged, mert villára venni könnyű egy ilyent. Főleg, ha nem tudja, hol van és hogyan került oda. Mert ő mindenkit szeret.
Végül legyűri a fáradtság, bődületeseket fingva alszik el, felesége, csinos mulatt nő, kora reggel undorodva nézi, az könyörög, míg kiváltja szabadságát. Jópofa eset? Új szám, performansz, ami még nem volt.
Ami még nem volt? Vajon létezik itt olyasmi? Talán a szabadság. Igen, ez az. A közelgő szabadság, amelynek hírére az ember rendszerint összefossa magát. Ha egyetlen klotyó áll rendelkezésre, sorban állnak, a gyengébbek két marokkal szorítják össze seggüket, hátha nem futnak ki az időből, azaz hátha nem indul el az a végzetes folyamat időnek előtte. Mert az aztán megállíthatatlan, ez köztudott, ömlik, áramlik, fröcsköl szerte egyre növekvő indulattal, mint valami boldog orgazmus.
Általában hárman, négyen vesznek részt egy-egy ilyen orgiában mondjuk úgy kéthetente, a többiek irigykedve sunyítanak, pedig előbb-utóbb sajnos mindenkire sor kerül. A bánkódás és a siránkozás csak akkor kezdődik el, amikor a boldog fosó pár keserves hetet lehúz odakint, az egyre csavarintosabb eszű nagyvilágban, amelytől ő már rég elszokott. – Most micsinájak? – kérdi üres zsebbel, pedig nemrég még mennyire irigyelte a téglakerítésen üldögélő madarakat. Az már nem fordult meg a beszűkült agyában, hogy az a csóró szárnyas azért forgatja olyan buzgón a fejét jobbra-balra, mert korog a begye. Odáig már nem látott el a siető idióta, hát annak issza most a levét. Ha még telik némi hülyítő lére… ha semmire sem telik már, megpróbálja a lehetetlent: nem eszik, nem iszik, nem alszik. Csak nyögdécsel és nézegeti a tömbházat, elég magas-e, nagyon fájdalmas lenne-e az a zuhanás.
Persze nem névreszóló helyzetek ezek, ezért mind síró-nevető bohócot, mind tragikus képű igazi művészt láthatunk színre lépni rendszeresen. A szereposztás aztán, akár a színházban, időnként változik. Olyan szerepek ezek, amelyekben évek munkája fekszik, amelyekben nincs félmunka, csak tökély van, függetlenül az előadások számától. Az, hogy ki mennyire válik népszerűvé, más kérdés.
Az is más kérdés, hogy voltak idők, nem is olyan régen, amikor bizonyos alkalmakkor sárga papírtekercs takarta el a hirdetőoszlopokat. Kezdetben értetlenül figyelte, csak később jött a felvilágosítás: a kondukátor nem szereti az itt-ott felbukkanó magyar szavakat, mert hát azért a magyar színház műsorának is szerepelnie kellett valahol anno. Nos, hát ezt nem csípte a géniusz meg a libalábú asszonya, az ismeretlen nyelvű szöveget.
Na most kezdjek megint összehasonlítani? Azaz összehozni a múltat a jelennel? Vagy jósolni, hogy még mi lesz? Na nem. Inkább csak figyelek, mint óvodás az állatkertben. Néha meglepődöm, mert vannak hatalmas állatok is, nagy és változatos az állatsereglet.
Az ember meg szeret gyerek maradni, szeret hinni és csodálkozni.
Az élelmesebbek viszont, és persze azok, akik átmentettek némi anyagit, azonnal megtömik a hazát színes tévékkel, nyugati nívó, mi a franc? Semmi különbség, Svájc vagyunk máris, vagy valami hasonló kultúrterület. A jódli, az még nem megy, de van nekünk hóránk, az egyszerű és hazafias körtánc, mindent bele. – Na mit mondtam én? – kérdi a hápogó szomszédasszony, akinek már „telekomándája” is van. – A színes az színes, a farmer az farmer. Feljöttünk, mint moslékban a kenyérhéj.
Csak azt tudnám, hova tűnt el pár hétre, rögtön a lövöldözés után. Mert azt beszélik, szekuinformátor volt. De hát most már mindegy, újra felbukkant, mert nem érzett bűzt, a pofája meg még nagyobb, oszt-szoroz a lakóközösségben, és persze lenyúl, amit lehet, beidegződött szokás szerint.
Na hát, ő ezeket a verbális és egyéb dominákat nem szerette, kerülte, félszájjal köszöntötte őket, tartotta a távolságot. Akkor is.
Ma már, ha alkalma adódik, odabök nekik, nekem ne add a havert, kártevő, kerülj, amíg lehet. Nem keres új barátokat, az antik idők patinája úgyis átüt az időn. A régi, jó bor aromája is. Bevág egy fél litert a hordósból a kis udvaron, utálja a sznobok elegáns teraszait. Más világot gondolt ő ki akkor, nem ezért hasalt a főtéren a Matyi-szobortól nem messze, azon a napon, amikor a lövések jellegzetesen besűrítették a levegőt, aki volt már katona, ismeri a jelenséget. Látta az agyvelőt, seggén kiszakadt a nadrág, ahogy továbbkúszott a golyók elől. Mert lőttek. Mindennek lőttek.
Mindennek lőttek. Semmi rend. Jön, nem tudni ki, kezében hatalmas nejlonzacskó, mint aki ultimátumot kapott az asszonytól. Megáll a fürdőszobaajtó előtt, mosolyog bambán, de sehol egy jónapot, csókolom, sziasztok, semmi hasonló, csak az a blőd vigyor a bajusza alatt, fél kézzel már fogja a kilincset.
„Zuhanyozni akar” – gondolja – semmi akadálya, dehát legalább valami jelzés, hogy beléptem egy idegen szobába, hogy oda bé ni akarok, onnan föntről valami kis vizet szeretnék… semmi. Becsukja az ajtót belülről, halk vízsuhogás. Mit számít? Kit érdekel? Legyen boldog. Elsiklik fölötte. Kijön, ugyanaz a semmireakció, köszönés nix, lelép.
Ő meg leginkább a Fellegvár alá vágyik, kis, alig világított viskóba, ártatlan arcú, züllött lány mellé. Kéjnedvektől szennyes lepedőre, párnára. Ez a test. Ami a jelek szerint soha nem fog letisztulni már. Hacsak valami csoda folytán nem. Mert a test állat, őslény, állandó párzásra tervezett sejtbanda.
„Ezért nem lehettem volna pap soha… mert ha már odáig eljutok, uralnom kell testemet, mégpedig tökéletesen. Én meg inkább szolgája vagyok. Nem nekem találták ki a klérust. Sajnos nem. Most még javítanék, igazítanék, amit lehet.
Vajon mennyit lehet még?
Lehet-e még?”
Pusztai Péter rajza
2012. január 31. 16:08
Nem lehet.
Szeretném elolvasni az egészet, elejétől a végéig, nem csak így, összevissza darabolva!!!
2012. február 2. 09:58
Melinda kedves, itt nem szerepel az egész, én magam küldtem be pár részletet.