Az éden-liget, Fontanile Quarantina

Magam is olyan friss voltam, mint a kora reggel. Nyolc óra is alig múlt, amikor a dómtérről visszaérkeztem a teraszunkra, hogy a csíkos karosszékben befejezzem a korábban elkezdett eszpresszómat. A zöld bringa is türelmetlenül várta az újabb kalandokat Francesca családjának kerékpárjai társaságában. Az olasz nemzeti ünnep reggele volt, és a család elmenőben az interjú felől érdeklődött. A csomagokból ítélve kirándulni készültek, én meg pár szóban elmondtam kora reggeli élményeimet az olasz újságírónővel, Lidiával.
Ha belegondolok, értem is meg nem is, mi miatt lehetek én érdekes az utikalandjaimmal a helyi sajtónak, de örömmel tettem eleget a felkérésnek, és még mielőtt félnyolcra kongatott volna a toronyóra, kiültem a piazzettára.
Nem esett ez amúgy sem nehezemre, annyira szerettem ezt a reggeli rituálét, a kávét a csíkos karosszékben a belsőudvar reggeli csendjében, majd a friss reggeli sétát az ébredező téren, illetve az ezt követő napi csavargásokat, felfedezéseket.
Azt nem tudom, Lidia is olyan lelkes volt-e a korai időpontért, mindenesetre szinte pontosan megérkezett, és miután a padon megismerkedtünk, és beszélgetésbe elegyedtünk, jelezte, hogy stílszerűbb lenne, ha a filmbéli „híres” asztalnál folytatnánk a történetek kibontogatásait, és ott a sajtónak szánt fotók is elkészülhettek.

Nem kérdezni akart, hanem csak hallgatni, intett, meséljek, meséljek, meséljek… Nevettem, mondtam, nincs annyi időnk, hogy én nekifogjak és csak meséljek, meséljek, meséljek… és mondtam, hogy nem is tudom, ha vannak-e az olvasói közt sokan olyanok, akik ezekre a mesékre kíváncsiak. De kitartott amellett, hogy igen, mindenképp, én csak meséljek.
– Remélem, megemlítetted, milyen jó helyen szálltál meg – nevetett Francesca, mikor befejeztem a beszámolómat – egy kis reklám jól jön.
Majd, miközben elsorolták, mennyi program, koncert és rendezvény vár ránk ma Cremában, megkérdezték, én hova készülök épp. Mondom, hogy Farinateba terveztem eljutni a forrásokhoz.
– Fürdőnadrág legyen nálad! – bíztatott Francesca férje, miközben a kapu felé sétáltak a kislányokkal – Igaz, dermesztően hideg a forrás vize egész évben, de nem lehet kihagyni ezt az élményt.
Hogy a forrás vize hideg már a filmből s annak kapcsán is tudtam, azt azonban nem, mennyire van távol Farinate, és nagyon nem akartam késlekedni az indulással, annál is inkább, mert szerettem volna még a reggeli csendben kiérni, hogy ugyanazt a hangulatot elkaphassam, amit a filmből látva áhítottam.
A korábban említett Clara Remonte fotói segítettek lokalizálni ezt a helyszínt. Sok-sok kutakodásom ellenére sem sikerült magamtól rájönnöm. Amikor Clara blogjában megtaláltam a megoldást, lelkesen azonnal pár sorban megköszöntem neki a segítséget, és kifaggattam, hogyan is kell oda eljutni. Akkor még nem tudtam, hogy biciklim is lesz, ezért örömmel hallottam, hogy a vasútállomástól csak egy pár kilométernyi kis séta az egész, semmiség. Clara képei februárban készültek, amikor ők a film helyi bemutatójára érkeztek, és azt követően zarándokoltak el a forrásokhoz Farinatéba. Amikor Clara videóját láttam a meghitt hóhullásban, azonnal a film végén pár másodperc erejéig futó bevágás villant eszembe a helyről a szállingózó hóban. Azt is hozzáfűzte, kilométeres távolságban sem volt senki – ami nem lep meg, ha azt vesszük, mennyire hideg lehetett akkor, amikor ők jártak ott. És abban a reményben indultam el én is, hogy majd háborítatlan békében lesz részem, ha odaérek.
Kitoltam a bringát a kapun a via Benzonira, majd felpattanva keresztülvágtam a főutcán, ahol a korábbi csendet sürgő-forgó reggeli tömeg váltotta fel. Kifelé menet a városból is sok kirándulóval mentem szembe, és a Cremosano felé vezető bicikliúton sem igazán voltam egyedül. Eszembe is jutott, hogy ha nemzeti ünnep, akkor az az olaszoknál munkaszüneti napot is jelent egyben, és ha Francescáék is jól tudják, hol van az édeni liget, akkor igen nagy valószínűség szerint, mások is. Elkezdett derengeni bennem, hogy talán mégsem sajátíthatom majd ki magamnak ezt a mai élményt, és talán jobb lett volna, egy másik napon indulok el oda. Erre azonban több lehetőség nem nyílott, akartam vagy nem akartam ezt magamban tudatosítani aznap reggel, ez volt az utolsó teljes napom ott. És minthogy ebbe belegondoljak, inkább töröltem az egészet az agyamból hirtelen, és csak mentem-mentem. Az áprilisi pipacsoknak áldoztam menetközben egy kis rácsodálkozással, és egész úton énekeltem magamnak – „Sag mir wo die Blumen sind”, ez járt a fejemben. Cremosanoba érve hirtelen egy másik kép is eszembe villant. Onnan tért ki az a kerékpárút, ahol Elio és Oliver néhányszor felbukkan, s ami csak kérdőjelesen volt ott a listáimon. Nem tértem ki ugyan, de jólesett tudni, hogy felismertem menetközben. Nem is ez volt a legfurább, hanem az, ahogyan úgy éreztem, mintha mindig is jól ismertem volna ezeket a helyeket, és mindig is szerettem volna itt lenni. Úgy gondoltam, ha nem esik nehezemre visszajövet, keresztülvágok azon az úton, hogy ott térjek majd vissza Cremába, kis kerülővel.
Sokkal izgatottabb voltam most úticélom miatt, és örültem, amikor végre elértem a Capralba felé vezető letérőt, amely az ökoparkon keresztül vezet, amelynek része a farinatei Fontanile Quarantina is, ahová én igyekeztem. Akkorra erősen sütött a nap már, magasan járt, és örömmel nyugtáztam, hogy a keskeny országút árnyas pagonyon vezet keresztül. Rengeteg forrás található azon a környéken, 2003-ban Lombardia régió Cremona tartománya ökomúzeumnak nyilvánította, és helyezte védelem alá a környéket „Források parkja” címen. A majdnem ötven forrást magába foglaló övezet része a Fontanile Quarantina is. Amikor a Quaranta mellett elhaladtam, tudtam, nem járok már messze, és Farinate község határában meg is találtam a letérőt, amit egy feszület szegélyez egyik oldalról. A földút már ismerős volt a filmből, és a mező közepén is a két fa. A patak mellett haladt az út, és a távolban megpillantottam a fás berket, amiről akkor már biztosra tudtam, hogy a hely, amiért ma idejöttem.
Amikor begördültem a fás ligetbe, sejtésem beigazolódott. Nem hogy nem voltam magamban, de annyian voltak, hogy hely is aligha akadt volna egy újabb pokrócnak az árnyékban a gyepen. De mivel nekem nem volt pokrócom, ez nem is különösebben okozott gondot. És nem bántam már a tömeget sem, mert rájöttem, ezek jobbára jóféle helyi népek, akik az ünnepet a szabadban töltik falatozással, gondűzéssel. Akkor lettem volna szomorú, ha hangos amerikai turistákkal van belepve a part. Úgy tűnik azonban, a turizmus itt mindaddig nem fog nagy károkat okozni, amig földút vezet ide, és csak kerékpáron vagy gyalog megközelíthető a környék. Mint amikor Elio ide kalauzolta barátját Olivert a pandinoi vallomást követően a piavei emlékmű körül – beleértve a Corte Palasio felé tett kitérőt és a Cremosano és Campagnola Cremasca közti kerékpárutat is, magam is izgatottan dobtam le a bringát a magasra nőtt fűbe, és szaladtam is le a tóhoz.
A Fontanile Quarantina nem egy, hanem sok kisebb forrás együttese, amelyek lépésekre egymástól bugyognak a felszínre kristálytiszta friss vizet, és ezen a fákkal körbeölelt cseppnyi részen egy kis tavat hoztak létre, ahonnan a víz oldalt egy kis patak formájában elindul a közeli falu felé. A tó, épp mint a filmben, a fákkal szegélyezett liget közepén maga volt az édeni béke. Nem volt ugyan magányos, fiatalok lógattá a lábukat a hideg vízbe és közben napoztak, nevetgéltek, le-lecsolgatták egymást, bele-belegázoltak a térdig érő vízbe. Magam is meghúzódtam az egyik helyen, ahonnan kényelmesen lóbálhattam bele a lábam a vízbe, mely olyan tisztán csillogott, hogy gondolkodás nélkül beleittam volna, ha szomjas vagyok. A víz alján a köveket is meg lehetett volna számolni a napsütésben. A fák ölelésétől az árnyékok hol egyik sarkára, hol a másikra vetődtek a tónak, újabb és újabb perspektívákat tárva a magamféle csendes bámészkodó felé. Amikor a fiatalok is felvonultak a partra uzsonnázni, teljesen egyedül maradtam a tóba lengetett lábammal és gondolataimmal. Olyan volt, mint egy pillanat az édenkertben. A víz kékes kristályán megcsillant a nap, és megint úgy éreztem megállt az idő körülöttem, legalábbis ezt szerettem volna akkor a leginkább, és hosszú percekig úgy tűnt, sikerült is.
Nem lehetek hálátlan a sorsnak, hisz ennyit is megadott nekem, és az a néhány perc a források csobogó csendjében, ezeknek a drága helyieknek csendes, távoli, a partról ideszűrődő morajlásában nekem mostmár egy egész életre elegendő köteléket szőtt ahhoz a pillanathoz és helyhez.
Sokat mondogatom barátaimnak a napokban, akikhez lassan-lassan visszatértem ebből az álomutazásból, hogy mennyire félek, mi lesz, amikor ezt a visszaemlékező írást befejezem. Félek, hogy majd minden olyan üres lesz körülöttem, mint amikor szép álomból ébred szürke reggelre az ember. És ezek az én nagyon szeretett barátaim mind azt mondták nekem válaszul, hogy sose aggódjak, mert ezt mostmár tőlem el nem veheti senki sem. És belegondolva most, amikor ezt a pillantot írva újra végigélem azt és a többit is, teljesen úgy van. Keresnem kellett egy ürügyet magamnak, hogy kilépjek abból a varázsból, és egyúttal valami motivációt is továbbindulni. Az indok be is jött, mikor egy turistacsoport fiatal érkezett ki zajosan – alábecsültem az amerikaiakat (de csak egy kicsit). Nem vártam meg, amíg teljesen szétszaggatják a varázst rikácsolásaikkal és szelfipózaikkal, otthagytam a tavat, és körbejártam a berket. Eszembejutott az is, mennyi találgatás zajlott különböző fórumokon az első csók helyszíne körül, és egyértelmű választ erre még senki, Clara sem tudott adni, de Steve B. sem.
Nekem meg teljesen kézenfekvő volt. Hisz ott álltam. Kézenfekvő, mert ugyanolyan nyár volt, mint a filmben, nem február, mint Clara képein, és Steve a Google Map-es kutatásaiban ilyen apró részletekre nem deríthetett fényt, hiszen egyrészt ide nem ért a Google Map lefedettsége, másrészt ehhez éppen ott kell lenni, hogy az ember ráérezzen. Nem mintha ez valamennyire is fontos lett volna számomra abban a pillanatban. Az én észak-olaszországi élményeim akkor már régesrég nem ilyen jelentéktelen részletekről szóltak, hanem ennek az egésznek a nagyon mély megélésésről. A találkozásaimról önmagammal. Mégis jólesett, ahogy ezt a „rejtélyt” is megoldottam. Motivációnak is felért volna, de annak meg ott volt a visszaút Cremába, és a bicikliút Cremosano és Campagnola Cremasca között.
A forrásból megtöltöttem a vizespalackomat, és két követ is elhoztam magammal a tóból. Egyiket magamnak. A másikat meg annak, akinek egy ilyen ajándék esetleg nagyon sokat jelent majd. Még nem tudom, ki az. Biztos, hogy megtalálom, ki lesz az. Nem keresem. Majd kerül.
Nem tudtam, nem hittem, hogy megtalálom, hogy lesz időm rá, kérdőjelekkel volt csak a papírjaimon a két kisváros közti bicikliút, éppen ezért jutalomjátéknak tűnt. És egyúttal búcsúzni is ott kezdtem el a lombardiai tájtól, ahol utoljára testközelben érinthettem meg a zöld-kék festményt, némi sárgával elegyítve, s persze, a kanyargós szürke csíkkal a közepén, az utammal. Felesleges szócséplésnek tűnne bármit is leírnom azokról a pillanatokról most. Csak mentem-mentem, és simogatott a szellő a tűző napon, ismerős volt a táj, a színek, az illatok, a zümmögések. Ismét gyermek voltam annak minden gondtalanságával és szabadságával, ártatlanságával és gyanútlanságával. Gyermek voltam annak minden boldogságával.
A csíkos karosszékben találtak házigazdáim, amikor az esti koncertre indultak a múzeumkertbe, hiszen le kellett még ülnöm kicsit egy baracknektár mellett továbbálmodni az emlékeimet, mielőtt kilépek a piazzetta esti forgatagába. Kifaggattak az édeni ligetről, majd Francesca, mint jó házigazda lelkemre kötötte, el ne menjek úgy, hogy a tortelli cremaschit meg nem kóstolom itt, a hazájában. Azonnal felvillant bennem egy mindaddig jelentéktelennek tűnő pillanat a filmből, amikor a konyhában Mafalda és az asszonyok éppen tortelli cremaschit készítenek. Elmosolyodtam, mikor kapcsoltam, milyen ügyesen lopta be Guadagnino ezt az apró, de fontos részletet a filmbe, hogy ezzel is a helyhez kapcsolja, szűk pátriájához azt. A tortelli cremaschi ugyanis nem csak Olaszországban, de a konyhamesterek szerint a világban is egyedülálló étel a majdnem huszonötféle fűszer különleges elegye, a szokatlanul párosított ízek harmóniája. A tortelli-félék közt is egyedi, hiszen a tölteléke édeskés.
Francesca pedig útba igazított a legjobb vendéglőket feltérképezve nekem, ahol ezt kipróbálhatom. Már az utcán voltam, amikor sms-ben újabb pontosítások érkeztek házigazdáimtól a tortelli cremaschi fellelhetőségeival kapcsolatosan. A piazzettán tértem be az egyik ilyen megjelölt étterembe, és bort kértem, meg elmondtam, miért is éppen oda tértem be. Mondták, hogy éppen jó helyre érkeztem, csak kicsit korán, ugyanis az ünnepi szabadtéri főzésből a szakács nem érkezett még vissza, de percek kérdése az egész, és ha visszaér, félórán belül lesz nekem friss cremai tésztám. Bólintottam, hogy én már sehova sem sietek innen, úgyhogy a kancsó fehér bor mellett majd türelmesen kivárom a vacsorát, addig is bámulom az embereket a teraszról.
Az étel valóban különleges volt. Mint utánaolvastam ráérős perceimben, nehezen tudnak a szakik is bort ajánlani mellé, megoszlanak a vélemények, hiszen édeskés, sós is, savanykás is. Keveredik az aszalt gyümölcsök, a mazsola utánozhatatlan íze a Grana Padano sajt ízével, van benne szerecsendió, frissen köpült vaj, Marsala bor és citrom, és nem utolsó sorban Amaretti vagy Mostaccini, tipikus olasz készítésű, fűszeres, mandula ízesítésű kekszmorzsa. Lágy rosé pezsgőbort vagy félszáraz fehérbort ajánlanak mellé, természetesen a velencei régióból, esetleg champagne-t.
Éppen megfelelő megkoronázása volt ez a vacsora a Cremonában töltött néhány napomnak.Épp csak annyi maradt még hátra a napból, hogy mégegyszer utoljára egy esti sétát tegyek a váosban, hogy minden szegletnek megígérjem, amint tehetem, visszatérek majd ide.
Amikor másnap kora reggel elcsigázottan vártam egy padon ülve a vonatomra a cremai vasútállomáson, nem éreztem sem azt a frisseséget, sem azt a lendületet, amit az elmúlt reggeleken. Maga az állomás is éppen olyan lehangoló volt, mint az a pizzighettonei lerobbant kis megálló, ahol Elio búcsúzott el Olivertől a film egyik torokszorongató jelenetében, ami a filmben Clusone állomása gyanánt szerepel. Utóbbit azonban a Bergamo – Clusone vasútvonal megszűntetésével együtt még a hatvanas években bezárták.
Én nem jutottam most el az Oribie Alpokba, így Clusonéba és Bergamoba sem. Nem tekintem tehát lezártnak az Elio és Oliver nyomában tett csavargásokat valahol Észak-Olaszországban. Hisz nem csak Bergamo vár és az Alpok, hanem Róma, és persze, az olasz riviéra és Bordighera – az ugyanis nem egy lezárt fejezet.

Forrás: Égből kapott mesék