Albert-Lőrincz Márton: (Amikor majd szabadon átutazom) 

Abban az értelemben szerencse ért, hogy megtudhattam,
nem leszek hérosz, kétszer nem léphetek ugyanabba a
versbe, bocsáss meg, mondom majd „a  homályosnak”, igaz, még
az nagy titok, hogy milyen a beszélt nyelv a béna ajkon
odaát, a Léthe túlsó oldalán –
 
Azt azonban lépten-nyomon tapasztalom, vers belőlem
ki nem szakadna azokon a hieroglif-tájakon,
ahol megfordultam életem során, noha meglepett
ott is esős délután, bacilusok és zsivány –
 
Szóval mondom majd tudós elődöm, árva, jó, „homályos”
Hérakleitoszom, bocsáss meg azért, hogy ím, én botor,
bölcsességedet ellopom, valójában te loptad el
előlem – felmenői ágon, elődök szerencséje
folytán, a felfedezések ösvényén járva –  
 
Sok volt akkor a préri füve, több volt a lerágható
sarjú kasza hiánya folytán, de tényleg, megtudhattam
én ím, nem várt szerencsémben, hogy a füstbe ment versnek is
értelme van, a füstbe ment költői tervnek, (köszönet
Petőfinek), nem búsulok, (jó társaság az elődök),
amiatt, hogy remekművemet ellopta az éter, a
minden titkokat összebogozó-széthullató háló,
tudomásul veszem, a folyó nem folyik visszafelé, 
elringhat rajta szökevényem, viheti ár –  
 
Reménnyel tölt el a találkozás esélye a Múzsa
valamelyik koccintásos estélyén, ahol egyesek
laudálnak, mások csendesen beszélgetnek, ahová
meghívhatnak engem is, talán –  

2018. május 16-18.

Hadnagy József: A jobbszélső dilemmája

(Foci, fekete esőben)

Hull-hull valami sötét anyag,
akár a köd, úgy száll-szemerkél,
hús és vér érzékelni hanyag,
míg nagyot játszani szeretnél…

Nincs tehát könnyű dolga a jobbszélsőnek,
pedig nyitott előtte a pálya
(a játékosok zöme kapu előtt tömörül
– nem volt ez másképp soha –
s persze a labda útját szorosan lezárja).
 
Hogyan mérje be az ívet: közel a földhöz
– a véletlenre bízva, hátha 
valakiről valahogy, egy kis
mázlival hálóba pattan a labda –,
 
vagy közel az éghez?
 
Akad-e bárki a nagy könyöklésben, aki
képes sártengerré taposott földön
hálóba fejelni a súlyos, ázott, surrogó labdát?
 
Amúgy is nehéz legyőzni a föld
gravitációját, olyan pályán,
hol önkényes bírói sípszó
húzza a fehér vonalat,
s egyenletes, száraz pázsitnak is pirosat mutat,
ha az nem a megvásárolt irányba lejt.
 
Minden lejátszva már a játék
elkezdése előtt. Nincsenek új szabályok
a Nap alatt. Sem új bírók, sem új játékosok.
 
Kivéve tán a jobbszélsőt, akinek örökké újra föl kell
találnia magát, hogy befogadja a csapat,
és akit végül mindig kiállítanak,
mert semmiképp nem hajlandó a labda ívét
sárhoz ragadt lábakhoz igazítani
s luftballonra szokott hibbant fejekhez.
 
Marad hát neki a sóhaj, a nevetés és az irónia,
a papír fölé hajló homlok
és a fekete esőben ücsörgő szív,
 
kívül a pályán –
közel a földhöz,
és közel az éghez…