Hajnallik. Sárgul lenn a város,
fel-felkukorit egy magányos
kakas, ahogy torkán kifér.
A fák mögül kinéz az ódon
torony s nézése elkísér,
míg fegyveremmel bajmolódom.

Ez itt már erdő, nem kaszárnya!
Az égen felhők könnyű szárnya,
a föld felett híg köd lebeg.
Az angyalok ingük levetve
már alszanak s az emberek
fegyverrel lesnek emberekre.

De ez a hűvös nyári reggel
kibékít vérrel, fegyverekkel —
a patrul víg, egyszerre lép;
hallom is már a puska zörgő
neszei közt, hogy énekét
dúdolja fönt a zsenge erdő.

A völgyben alszik még a polgár.
Aludj pocak! régen dalolt már
erdő ily pompás dalt neked,
mint most e hat koszos bakának,
ki felvidulva lépeget,
nagyokat hallgat és pipálgat.

Nincs semmi gondunk. Nem jön erre
se bujdosó, se jó kövérre
hízott katonaszökevény.
Ha jönne is, ki bánja! fusson!
vezesse útján jó remény
s ha meghal, hát az égbe jusson!

S szinte haragszom, hogy a tarka
árnyékok közt egy fiatalka
asszony jön szembe és kacag,
mert egy civil kiséri, bezzeg!
rájuk pillantok — s mind a hat
legény nagy szemeket meresztget.

Már messze járnak — de a kedves
kép egyre körülöttem repdes
s hiszem; majd egyszer meglelem
ki mostan eltűnt s míg keményen
dong az őrjárat lépte, fenn
kigyúl a nap s zeng! zeng az égen!

Forrás: Költők az árnyékos oldalról

1. Nászta Katalin:
   2018. május 26. 13:49

   Milyen jó vers!