Bisztrai Mária, erdélyi magyar színésznő, igazgatónő ma töltötte a 95. életévét.
Nehéz időkben volt igazgatója a kolozsvári Állami Magyar színháznak. Petru Groza román miniszterelnök és Kabdebó Duci színésznő gyermekeként nem örvendett túl nagy népszerűségnek, ennek ellenére tagadhatatlan érdemei voltak a színház sikerének, hírnevének erősbítésében. 1951-ben végzett a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben, ettől kezdve pedig a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja lett. Férje, a sajnálatosan korán elhunyt Horváth Béla, ugyancsak a színház remek színésze, és rendezője is volt.

Bisztrai Mária 1969 és 1985 között vezette a színházat, nyugdíjaztatásáig. Ebben az időszakban mutatták be sorozatban Sütő András darabjait, Harag György rendezésében.
Fontosabb szerepei közül emlékezetesek Natasa, majd Mása Csehov Három nővéréből, Zilia, Heltai Jenő: A néma leventéjéből, Gertrudis Katona József Bánk bánjából.
Filmezett is: Déry Tibor műve alapján készült 141 perc a befejezetlen mondatból c. filmben, és Motznét alakította a Szabó István rendezte Mephistóban.

http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz02/517.html

Abban az időben vezette a színházat, amikor meg kellett őrizni a színházak létét Erdélyben.
Úrinő volt, úgy is viselkedett.
Én személyesen egyszer találkoztam vele, amikor oda szerettem volna kerülni főiskola után, lévén kolozsvári, de nem sikerült. Azért nem haragudtam rá, jobb volt nekem így.
Jó egészséget kívánunk neki, és boldog születésnapot!

Nászta Katalin

---

A születésnapi boríték

(Részlet Dehel Gábor Bisztrai Mária c. beszélgetőkönyvéből. Komp-Press, 2011)

….Az évad derekán kaptam egy „diszkrét” figyelmeztetést: ’84-ben, május 25-én, a születésnapomon irodámból indultam valamerre hivatalos ügyben. A lépcsőn szembe jött velem előadásaink ellenőre. Egy borítékot lobogtatott: „Személyesen nekem kell átadnia…” – Átvettem. Nem születésnapi üdvözlet volt – addig minden évben köszöntöttek -, hanem értesítés, hogy a levél átvételének dátumától nyugdíjaznak. Váratlanul ért, bár már túl voltam a korhatáron és azt is sejtettem, hogy szabadulni akarnak tőlem. Néhány hangadó kolléga, közeli munkatársam is ellenzékemmé vált. De azt is éreztem: végig kell játszanom azt az évadot. Megbeszéltem Haraggal. Bíztatott. Intézkedtem. Elfelejtették az ügyet…

Mégis egy év múltán, ’85 februárjában úgy döntöttél, te magad kéred a nyugdíjazásodat. Miért?

Akkor összehívtak egy gyűlést. Ott voltak a kolozsvári mvészeti intézmények vezetői és még sokan mások. Ott hangzott el hivatalosan, nyilvánosan is, hogy magyar szerzők darabjait többé nem javasolhatjuk a repertoárba. A már létező produkciókat továbbra is műsoron tarthattuk, de mindenki tudta, hogy a következő lépésben azokat is letiltják. Természetesen tiltakoztam: „Maguknak nem elég, hogy magyarul játszhatják a román darabokat is?!” Később, már Kötő József igazgatása alatt megpróbálták rákényszeríteni a színházat, hogy románul is játsszon.
Néhány nap múlva kértem nyugdíjazásomat. Ez február végén történt. Március elsejét jelöltem meg időpontként.

Mit éreztél, mikor utoljára hagytad el az irodádat?

Kora délután volt. Mindenki hazament már, a titkárnő is. Lementem az öltözőbe, kiürítettem öltözőasztalom fiókjait, az irodából is összeszedtem személyes tárgyaimat, mindent beraktam egy kicsi bőröndbe, kulcsaimat az íróasztalon hagytam, átmentem az udvaron, beültem a Trabantba… Igen, majdnem elfelejtettem: A portás – mint mindig – fülkéje előtt várt. Györgyfalvi ember volt, én alkalmaztam: Kellemes délutánt művésznő – mondta.

Otthon Eszter várt…

Nem. ő próbán volt. A kutya várt. Kivételesen beengedtem ide az étkezőbe, leült a lábamhoz. Egyszer csak elkezdett reszketni. Valamilyen görcsöt kapott. Nem szűkölt, csak nézett és reszketett. De elmúlt. Néhány óra múlva hazajött Eszter is… – Jegyzetlapjait határozott mozdulattal az asztal sarkára tolja – Ennyi.

Néhány hét múltán mégis találkát kérek: “ Kerekes mester ma nincs. Csengess háromszor, várjál türelmesen míg az ablakhoz érek. Kiadom a kulcsot” – igazít el Mária. Bemegyek az udvarra – Dorka kutya sincs. Eszter temetése után éhhalálra ítélte magát. Gondozó orvosa mindent elkövetett – sikertelenül.

Röviden pontosítunk, kiegészítünk néhány adatot, majd arról beszélgetünk, hogy 1945-ben januártól december végéig az akkor még Kolozsvári Magyar Színház – egy évad folyamán – 72 címet játszott: drámát, tragédiát, vígjátékot, bohózatot, operát, operettet… Aztán “felszabadulva”, hatvanöt év alatt tizenhat cím volt a rekord…
Arról beszélgetünk, hogy Bisztrai Mária igazgatósága alatt 25 erdélyi szerző került bemutatásra – beleértve a dramatizálásokat is: Harag György 10 szerzőt rendezett, Horváth Béla ötöt, Szabó József kettőt, Dehel kettőt, Rappaport, Kincses, Kovács Ferenc, Berecky Júlia, Márton-Dehel, Tompa Gábor egy-egy művet. Ez több mint ahányat előtte és utána színre vittek az igazgatók l948 óta a változásig. Bisztrai Mária előtt és utána minden igazgató öt évig bírta, vagy a hatalom bírta az igazgatót.

A következő – 1984–85-ös évadban – a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsortervében a 11 cím között már egyetlen magyar szerző sem szerepelt.
Harag György 1985. július hetedikén meghalt. Jártányi ereje már alig volt – de az utolsó pillanatokig rendezett.
Felidéztük a pillanatokat, amikor a heterogén közönség – „ezerfejû Cézár”- ezer fajta igénye egyetértéssé olvad: Az igaz-színház pillanatai voltak. Eszünkbe jutott, hogy a hamis-színház mindig agresszíven védekezik, és alakítja ki közönség lebecsülő hamis elméleteit…
Az új, az ideiglenesen megbízott igazgató, Kötő József, azzal kezdte regnálását, hogy kényszerhelyzetbe hozta a hatalmat. „Egérutat” talált: „… a már bemutatott darabok még játszhatók.” Felújította az Egy lócsiszár virágvasárnapját az egykori bemutató tizedik évfordulója ürügyén, ünnepi emlékezés formájában. Drasztikus politikai gesztus volt. Az előadás, a szerző jelenlétében, „felgyújtotta a lelkeket”, már-már tüntetéssé vált – akárcsak ’56-ban A kőszívû ember fiai előadása. Kötőt nem váltották le, de nem is nevezték ki igazgatónak, csak két év múlva. A változásig kötelező módon 70 százalékos arányban a román klasszikus és kortárs szerzőket mutathatott be, és évadonként egyetlen magyar szerző darabját engedélyezték. A színház az „egérutakból” élt. Többnyire felújításokból. Leépült a társulat – nagy érvágást jelentettek a nyugdíjazások, az emigrálások… Abban a tengődésben mégis volt kitartása, művészi ereje, tartaléka a társulatnak egykori színvonala felvillantására: Hamlet, Sigmond István Szerelemeső – Tompa Gábor rendezései.
Mária tartózkodóan, szűkszavúan nyilatkozik. Emlékei estlegesek…

Évekig nem mentem be a színházba. Igaz, nem is hívtak…
Egyszer mégis hívtak. Hívtál! Örökre hálás vagyok. A kőszívű ember fiainak főszerepére. Baradlaynét játszottam. Te rendezted…

Kötő igazgató tűzte ismét műsorra. Ma sem tudom hogyan sikerült akkor, abban a helyzetben éppen ezt a darabot…

Végig szorongtunk: a vizionálást megússzuk-e, elnyeri-e a hatalom beleegyezését az előadás?! Készülődtem az öltözőben… A folyosó-híradó működött: „Az a nagyfőnök is eljött, a másik is, valami ismeretlenek is, itt van a Nemzeti Színház igazgatója is…”

Constatin Cubleşan író. Én hívtam meg. Hotelszoba című darabjából – érzelmes történet – zenés változatott készítettem, fordítottam is. Siker volt, turnén is. Sepsiszentgyörgyön is rendeztem. Svédországban is eljátszották azt a változatot. Valamilyen cinkosság alakult ki közöttünk. Elmondtam: háttértámogatásra lenne szükségem. Olvasta a Jókai-regényt. „Jövök” – mondta. Magával hozta Aurel Răut is, a Steaua címû irodalmi havilap főszerkesztőjét. Nemzetgyûlési képviselő is volt. A bizottság tagjainak illett meghívniuk a két prominens személyiséget – ha már ott lézengenek – a vizionálás utáni megbeszélésre, amikor a legmagasabb rangú vizionáló mondja el először véleményét, ezzel megszabja a dolgok menetét, a többiek már csak ugyanazt ismétlik átfogalmazva. Aurel Rău fölényesen megszegte a protokollt. Elsőként szólalt fel arra hivatkozva, hogy rohan az állomásra, este Bukarestben képviselői gyűlése van. Csodálkozott, miért kellett annyian összegyűlni a vizionálásra, hiszen egy románul is megjelent és ismert regény dramatizálásáról van szó. „Szocialista tudat, kommunista emberi értékek, szabadságszeretet, család szeretet… A magyar közönségnek szüksége van erre az előadásra, a színháznak is a bevételre…” – gratulált és elrohant. Már nyújtózkodott Cubleşan is: „…Elnézést kérek… fontos gyűlésbe vár a társulatom… rohanok… szocialista tudat… emberi értékek… olvastam a regényt… Gratulálok!” – megölelt és elrohant. Nem tudom, hogy az a „háttérsegítség” a sorstársnak, a “szegény rokonnak” kijáró gesztus volt, vagy őszinte megértésből fakadt. Gondoljon mindenki, amit akar… Ezek után – apró kritikai észrevételekkel – mindenki gratulált.

Június 25-én volt a bemutató. Úgy izgultam, mint egy kezdő, azt hittem, belehalok…

Mondd csak el, milyen hosszasan ünnepelt a függöny előtt a közönség, hogy a sírás fojtogatott engem is, a kollégákat is a kulisszák mögött – kivéve, akiket a sárga irigység –, hogy mennyi virágot kaptál…
Néhány előadás, sorok a kasszánál… Évadkezdés:ismét sorok a kasszánál… Az előadás működött még decemberben is, kiszálláson, turnén is. Közben egy beiktatott cím is megjelent: Olajág, ünnepi mûsor az R.K.P. XIV. Kongresszusa tiszteletére. Az utolsó. Rövidesen Ceauşescu is eltûnt életünkből. A Színház túlélte.

Játszottuk változás után is, amíg Kötő volt az igazgató, amíg le nem váltotta saját magát, nem pártolt át a politikához – annyi éves színházi gyakorlat után a sok „hirtelen politikus” között csak sikeres, hasznos lehetett. Aztán Tompa Gábor leemelt a műsorról minden ilyen jellegű– közönségmegtartó – előadást.

Emlékszel az utolsó fellépésre?

Nem tudtam, hogy az utolsó. Előadás után, mint mindig, utolsóként távoztam. Becsomagoltam a nesszeszerembe. Akkor már nem volt fiókom az öltözőben, oda-vissza hurcoltam arcfestékeimet, kabalatárgyaimat, emlékeimet… Aztán átmentem az udvaron, beültem a Trabantba…
Majdnem elfelejtettem! A portás olyankor mindig a fülkéje előtt várt – Györgyfalvi ember volt… Meghajolt, köszönt: „Nyugodalmas jó éjszakát, művésznő”… Ennyi.

Bisztrai Mária a mai napig is minden este fellép egykori színházában. Az előadások előtt az előcsarnokban megszólal: „Kérem, foglalják el helyüket, kezdődik az előadás…”
Ennyi.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ