Odafönt a csillagos ég úgy ragyogott, mint egy kisgyermek arca, amikor mosolyt lát szülei szemében. A hold sem tétlenkedett. Most is pompáját hozta, mint máskor, de nagy hirtelen, ezüstös-sárgás fénye azonban egyszer csak megváltozott. Talán a hajnal elől menekülő hűvös szellő miatt történt? Vagy valami egészen más, valami csúnya és rossz, valami ismeretlen jönne az éjszaka leple alatt? Vajon az egekben, a gonosz Űrdög, ezúttal miben mesterkedik? Mert percekkel később, valami felhőszerű, szürkés ködbe temette fél arcát, és mint aki komorrá lesz, egy szeméből már nem a fény, hanem egy zord külsejű és alaktalan sötét ült.
A nagy tölgy koronája alatt két apró alak hajolt egy harmadik fölé. Utóbbi, még mindig ájultan feküdt a földön.
– Micsoda idők járnak. – tekergette fejét Sáska. – Az előbb még fény volt, most ez a sötét. Vihar jön barátom!
Pityók az égre nézett és bólintott.
– Vagy valami egészen más! Ezt én sem hittem volna… – mondta, majd a földön fekvő Cinre, a kisegérre pillantott. – Vajon ő mit láthatott? – kérdezte színtelen hangon.
Sáska értetlenül csóválta fejét.
-De mit keresett itt? Nem ágyban lenne a kicsinek a helye?
Ekkor az égből távoli morajlás hangja tört elő. Megremegtette a párás levegőt, miközben a szél is erősödni kezdett, zúgó hangja betöltötte a teret. Félelmetes fellegek közeledtek immár rettenetes sebességgel.
A csűr tetején Szélkakas izgatottan mozgott ide-oda. Fémtaraján és fejétől a csőréig pedig igen fura lilás-kékes fény futkosott fel s alá.
A Kert végében, az öreg tölgy lombkoronája lassan és méltóságteljesen susogva, ritmikus mozgásba kezdett. Mintha ki akart volna lépni a földből, gyökereitől fölfele megmozdult és valami mélyről jövő, szinte másvilági hangot hallatott.
Hirtelen hideg szél tépett a fa egészébe. Ágai között mind összébb húzódott, ki ott lakott. A legfelsőbb ágak között a vörös vércséék, Büllögi szarkáék, a hollóék, mind, mind, és a törzs fölött, a görbén égbeszökő vaskos ág karok egyikének odújában a bagoly család is, mint ahogyan az apró kismadárkák is ezt tették.
Most ért föléjük a vihar. Villám hasította ketté az eget. Másodpercekkel később, mintha ezer, meg ezer láthatatlan óriás torka nyílt volna meg, akik bömbölni, üvölteni kezdtek. Rettenetes dörrenés hangja csattant és dübörgött végig az alanti világon. Visszhangzott, végig morajlott a csűrtől a Kert végéig, vagy annál is tovább.
-Nem jó, ez nem jó! – suttogta maga elé Pityók és egészen a szemébe húzva csuklyáját. Úgy hajolt a kisegér fölé. Nézte figyelmesen, közben azonban máshol járt az esze.
Esőt hozott magával a szélvihar. Cseppenként dobálta le őket, akár egy jókora öntözőből, úgy esett alá a víz, hogy a kiszikkadt földön felverte a port. Ez is kevés ideig tartott, aztán leszakadt az ég. Ömleni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna.
– Legyél készen, hamarosan megjönnek! – intett Sáskának és próbálta túlkiabálni az egyre jobban süvítő szelet. – Én elviszem innen. Haza. – folytatta és egy mozdulattal vállára kapta a kis egeret. Aztán már ott sem volt.
Olyan sebességgel haladt visszafele a vékonyka ösvényen, hogy egy szempillantás múltán Sáska már nyomát sem látta Pityók barátjának.
-Nyugodt lehetsz. Várni foglak titeket. – intett vissza Sáska, de már ő is kénytelen volt kiabálni. – No, – nevetett fel – ejsze, ez már a levegőnek ment!
Sáska és egy szökelléssel vissza ugrott a fűcsomó közepébe.
A gondosan egymásra helyezett lapos és egyéb fűszálak, növények között igazi lakosztálya volt Sáskának. Illatozó, apró csillagvirágok vették körül. Mint minden tavasszal, most is itt vannak a kis picula saláták. Kint kék nefelejts bokrok virítanak, talpuk alatt puha moha, egész csapatban, pont a kőszikláig futnak. Sáska még nagyon kicsi volt amikor itt egy törökbúza kóró méretű vizenyős kis hely volt. Azt megelőzően, azt mondják az öregek, itt egy jókora mocsár is volt. A földművelő Ember csapolta le, hogy a Kert nagyobb legyen.
Apró vackának mennyezete olyan sűrű volt, hogy egy csepp eső nem tudott volna beesni hozzá. „Szó, ami szó – jut eszébe az ilyen féle idők alatt Sáskának – ügyes volt ez a Bréki királyfi, akarom mondani Bréki király, mert most már király azért! Szóval, szép kis lakot épített nagy hamar, hiszen négy virágfordulót töltött a Kertben, mégis, lám! És milyen kedves volt, hogy rám hagyta, mikor elköltözött innen egész népével.”
Zuhogott odakint rendesen. Amilyen kegyetlen időnek nézett ki ez az égi háborúsdi, pontosan olyan hasznos volt a Kertnek és a benne élőknek. A májusi eső aranyat ér! Igaz, egy délutáni futó zápor, vagy egy pár órás futó zápor mindig jobb azért. De a manapság hirtelen előtörő, egyre nagyobb viharok alatti vízözön, mint ami most is van, nem éppen megszokott.
És hát, ami ezzel jár!? Az idősek is azt mondják, régen azért nem így volt. Azokban az időben azért mindig tudni lehetett, hogy mikor mi jön, honnan és hová megy. Egyszerűen a szél járásból, a felhők alakjából, színéből, a tartózkodási helyükről bárki aki nagy élettapasztalattal rendelkezett, már megállapíthatta honnan, mi várható. Persze voltak más jelek is. Mert addig, míg az Ember is a természettel együtt élt, amíg még kapzsi módon nem szakadt el egészen tőle. Amíg csak annyit vett el amennyire feltétlenül szüksége volt, addig nem igen voltak kiszámíthatatlan dolgok az életben. Akkoriban a jeleket a természet önmagában hordozta, mint egy naptár, benne volt minden, és mondhatni, a jelek utáni következmények hajszálpontosan megvalósultak. Mert régebben minden kiszámíthatóbb volt. Nem mint manapság. Mégis az egymásra mutogatás az elsőbb most is, minthogy vállvetve összeállni, megoldani a problémákat. Amit hibákként felhalmoztunk, azokat kijavítsuk. Mi marad, mit adunk át, milyen világot hagyunk magunk után? Nem mindegy. Nagyon is érdekelnie kéne mindenkit az a gondolat, hogy mit fognak mondani a jövőbeni leszármazottaink, amikor egy romba döntött, kiszipolyozott és betegségekkel teli romhalmazban fognak élni. Hát élet az egyáltalán?
Ilyen dolgok és gondolatok jártak Kockafejű Sáska fejében, miközben arra várt, hogy a Pityók által mondottak, mármint a közelgő vendég megjelenjen.
És akkor meghallotta két fűszál összesúrolódását. Itt a kopogás helyett ez van.
– Búj be! – kiáltott fel és már ugrott is a bejárat fele.
– Hát szervusz! – mondta az ajtóban álló. –Tücsök vagyok, a Kerek Mezőről.