Csak lassan lépkedek
a nedves erdőszélen,
elképzelt, árnyas
Provence-vidéken,

fölöttem felhők,
habos-szép ábrák,
mint húsleves tetején
a pufók galuskák –

felhős eget, karórát
miért fürkésznék ?
fogytán van már úgy is
a kevéske tartalék.

Most úgy vonom ki
magamból a várost,
mint dalból a szöveget,
napfényből a károst –

a megrögzött kételyek
persze, így sem oszlanak,
csak mint gyűrött öregek,
el-elszunyókálnak.

Alattam a lejtő,
mint kiteritett bunda,
túlfelől az erdő,
irány : a sehova.

A lenn lassan elmarad,
visszhangja sem dörög,
s mig újra elnyel torka,
lankad kicsit az ördög.