ahogy hajnalban a mai könyvbemutatóra készültem, hirtelen olyan hiábavalóságnak tűnt minden
elolvastam kötetemből a verseimet, melyiket válasszam, és rádöbbentem
nem rám van szükség
nem a szavaimra
még sötét van mostanában, mikor felébredek
a madarak keltik a hajnalt, de ma mintha inkább szomorú lenne
a világ
ó, a világ fogyasztani akarja a napot, mint eddig

kutya ugat a távolban, idehallik
autó burrog el a ház előtt
a verseim engem olvasnak
meztelen vagyok előttük
vidám legyen – üzente a riporter – pozitív kicsengésű
persze, az lesz, élni akarunk, talán sikerül
ha a talán nem bizonytalankodik
s még nem kerül föl az í-re a pont
miben is reménykedünk?

kisfiam, akiből nagy fiú lettél
meg te is szomorú társam
és ti mind, akik valamit várnátok
nem is tőlem – valaki mástól

egy pillanat és kész az idő egésze – írta Attilánk, a József, ki már tudja
az örökkévalóság szélén valahol – meddig tart és mit is jelent mindaz
amit megírt

csodának neveztem, amit hajkurásztam, hogy megfoghatnám az időnek lábát
a pillanatot akartam nyakamra fűzni, hogy áttáncolhatnék e világ bálján
azon a fényes estén, amikor minden csillog, díszes és ünnepel a föld
most tudom a csoda neve pillanat, amit az idő magából ölünkbe ejt, kilök
most van, most vagyunk, most élünk – ez a minden
a többi nincs, a többi tévedés
nincs, amin megállna a pillanat, az idő
az élet egyetlen szemrebbenés
hát szeress – ennél többet, jobbat ez alatt
ne is tehess

2018-05-29