A Hargita Népe Mi, székelyek és román barátaink című interjú- és dokumentumsorozatában mindenképp helye van Gelu Păteanunak (1925–1995), aki a létezett szocializmus, a fénykorszak legsötétebb éveiben is kiállt az erdélyi magyarok, a székelyek mellett, olyannyira, hogy majd’ másfél évtizeden át Énlakán és Etéden élt, dolgozott, egészen 1990 tavaszáig, amikor – ugyancsak a magyarokért való kiállása miatt – kénytelen volt távozni az országból, s élete utolsó éveit Magyarországon, történetesen Budapesten töltötte, ahol továbbra is műfordítóként, a magyar–román kérdés szakértőjeként, illetve oktatóként működött az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) és a Miskolci Egyetemen (ME).

Gondolkodtunk azon, hogy az emlékidézés formáját megtaláljuk, de most „elénk jött” egy kapcsolódó esemény. Dokumentumokat, személyes emlékeket idézünk fel, illetve felhívjuk a figyelmet egy, a következő vasárnapon, 2018. június 3-án, Etéden tartandó megemlékezésre, amelyen mi is részt veszünk, és egy ide vonatkozó további írásban idézzük fel a jeles műfordító alakját, és a frissen megjelent két kötet ismertetésével elhelyezzük a hálás, ám olykor feledékeny utókorban. Nem a Panteonban, hanem itt, ebben a jelenben, ahol velünk továbbélhet.

Gyalu – ahogyan a Kányádi Sándor által adott becenevén szólítottuk – nemcsak civilként, állampolgárként élt közöttünk, hanem folyamatosan dolgozott, olyan fontos műfordításokat végzett, amelyek nagyban segíthették volna abban a román népet, hogy jobban megismerje a magyar kultúrát, amellyel gyakorlatilag úgy él szimbiózisban immár évszázadok óta, hogy tisztában van a kapcsolatok meglétével, de a hivatalos kánon soha nem tette, s ma sem teszi lehetővé, hogy ezek a nyilvánvaló termékeny hatások felszínre kerüljenek, hogy beivódjanak a köz- és az egyéni tudatba. Mintegy hatvan munkát, köztük Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Németh László, Örkény István műveit fordította, de számos erdélyi költőt és fontos eszmetörténeti, történelmi tanulmányokat és dokumentumokat is. Emlékszem, néha arról mesélt, hogy milyen hallatlan feladat volt számára néhány alapmű átültetése. A Törökországi leveleket úgy fordította, hogy tulajdonképpen létrehozta azt a 18. századi román nyelvet, amelyen egy román ajkú Mikes Kelemen megírhatta volna ezeket a leveleket. Másik nagy kedvence Arany János volt, az a költő, akiről máig azt tartjuk, azt tartják az irodalomtörténészek is, hogy a magyar nyelv egyik legjobb, legavatottabb ismerője volt, aki ráadásul kiváló formaérzékkel és türelemmel alkotott évtizedeken át, több műfajban is oly maradandót, hogy e munkák képezik a magyar irodalom szerkezetének főpilléreit, azokat az elemeket, amelyekre a későbbi generációk során oly sokan építkeztek és hagyatkoztak későbbi nagyjaink közül Kosztolányi Dezsőn, Babits Mihályon át Weöres Sándorig, Kovács András Ferencig, Lövétei Lázár Lászlóig. Gelu Păteanu tudatosan fordított, azzal a szándékkal, hogy hitelesen és nagyot merítve mutathassa be nemzettársainak a magyar irodalom legjavát, s a mély hitelességhez vállalta a magyar kultúrában való folyamatos élést, sőt: úgy élt, hogy a kisebbségi sorsot is vállalta, benne élt Erdély akkori magyar és székely társadalmában. Úgy határozta meg önmagát, mint Kolozsvár belvárosának egykor egyetlen őshonos román családjának sarját a Pata utcából. „Kétnyelvűségem forrása valahol a gyermekkori tudatra ébredésem pillanatától számítható” – mondotta, amikor a magyar nyelv elsajátításának körülményeiről faggattuk. – „Teljesen természetes volt ez a családunkban. Édesapám, aki korábban a román nemzeti eszme elkötelezettje volt, 1919-től kezdődően megcsömörlött attól a módszertől, amellyel a Consiliul Dirigent átvette Erdély adminisztrálását; ő nem ilyen lovat akart, nem a Regát szemszögéből képzelte el az egyesítést, hanem egy olyan országot szeretett volna, amelyben rend van és egyetértés, a sokkal fejletlenebb Ó-Romániát szerette volna felhozni Erdély, a szétesett Osztrák–Magyar Monarchia szintjére. Kisgyerekkoromban kizárólag magyarul beszéltünk a legszűkebb társaságunkban, magyar polgárok, urak, művészek látogatták a házunkat, a régi adminisztráció emberei, egykori magas rangú K. und. K. katonatisztek, köztük román emberek is, akik kivétel nélkül a régi rend, a monarchia ódon fényének elkötelezett hívei voltak. Nyilvánvaló, hogy nagy hatással volt rám már ekkor a magyar nyelv, a magyar kultúra. És ez teljesen természetes is volt.”

A Hargita Népében megjelent cikk teljes szövegét elolvashatják a Periszkóp portálon – itt.