A Súrlott Grádicson olvastuk – a 70 éves Fülöp Kálmántól/ról
IDE SZÜLETTEM
Minden ezüstben
csillog, s már
elvágyódni sincs
kedvem innen:
a kert, a fák
szemembe nőtt
igazi otthonok…
Mert én ide születtem,
itt suttognak szépet
az esték –
engem ölelnek
fák, füvek, virágok…
Bár dombunk karéjáról
eltűntek a kilátók,
magasan élek idelenn.
Életünk titkon
táguló világát
féltve simogatom
reszkető szívemen.
TÜKÖRARC
Belefeledkeztem
az olvasás
gyönyörébe –
a homlokomról
lepergő ezüst
verejtékcseppek
mint kopott
gyöngyfűzérek
szétszóródtak
az öreg asztal
repedezett lapján.
Valamit kerestem,
emlékeimből
szerettem volna
visszahozni, hogy
a betűk árnyalt
valóságában
összerakhassam
jövőnk tükörarcát.
NÉVJEGYKÁRTYA
Hogyan törj ki
önmarcangolásod
gyűrűjéből?
Homlokod ráncait
morzsolja már
az arcodra száradó
nappalok rendje –
csendes beszélgetések
mosolyba kapaszkodó
csillogása szemedben…
A valóság-vonatok
füttyei jelzik, hogy
fogynak, nagyon fogynak
a vakolatukat hullató
lélek-állomások,
és nem tudod,
melyik lesz az utolsó…
Addig is, maradj
mindenkori önmagad,
mert ez lesz névjegyed
a feltámadás pecsétjén.
MI MARAD?
Szívritmuszavarom,
amely ha felgyorsul
a rám szakadó
szeszélyes délutánban –
tenyerem ráncaiban
lapuló porszemek
igaza, fájdalom
napjaim száradó csokrán…
Mi marad utánam,
ha a fekélyes idő
nyilalló vállamra
roskad,
és romokban heverő
öreg perceimben
már magamat is
megutálom?
HOL LESZ…
Kopogtat az este a kertben –
vállunkra hajlik a lenyugvó,
fáradt nap tüze,
hazahívnak a harangok,
meg sem kérdezik,
hol voltunk, mit csináltunk,
hol lesz porunk helye –
csak átölelnek
az érdes dallamok,
kihullunk az időből,
mint kőbe zárt titkaink
sajgó szívzöreje.
TÉTOVA KÉRDÉS
Ha majd szempillámra
örök álom cseppen,
verseimnél nektek
ki beszélne szebben?
KÉZ A KÉZBEN
Amikor elalalszanak a lámpák,
és szempilláinkra rávetül a domb,
nem ott leszünk, ahol fészkel a Sátán,
s magát dicséri félnótás bolond…
Kapart bennünk az élet furcsa vágya
belopva célját roncsolt idegeinkbe,
nem hagytuk magunk taposni sárba,
tűzhajnal pírját rejtettük szívünkbe.
Égi csatornán érkezik a hang:
„Veletek a világ végezetéig”…
Egymásra mosolygunk, és boldogan,
kéz a kézben megyünk nevetve az égig…
Fülöp Kálmánról
Erdélyi magyar költő, a marosvásárhelyi Népújság Múzsa című irodalmi-művészeti mellékletében tűnt fel, és hamarosan verseskötete is megjelent. Bölöni Domokos író, szerkesztő látta meg a verselgető emberben a költőt, egyengette útját. Fülöp Kálmán 1948. május 30-án született Marosvásárhelyen. A Kis-Küküllkő menti Nagykenden nevelkedett, elemi iskoláit is ott végezte. Erdőszentgyörgyön járt középiskolába, érettségi után a Kolozsvári Református Teológián folytatta tanulmányait. Egy baleset miatt szépen indult pályája sajnálatosan félbeszakadt. Nagykenden él.
Költészetének alakulásában meghatározó a teológián töltött időszak. Itt ismerkedik meg Karl Barth dogmatikájával, valamint Hegel, Kant és Schleiermacher filozófiájával. Első verse 1997 húsvétján jelent meg, Elégia a Megváltóhoz címmel. 2000-ben jelenik meg első verseskötete.
Emberi-költői hitvallásának példája:
„Hallgasd a bensőd, / és határozz, / hogy mit cselekszel, / mit teszel… // A lélek útja / oda vezet, / ahová hittel / érkezel, // nincs más vezér, / csak ami benned / szorong, és / apró, néma / jelre vár –, / ha kéred, // Tőle megkapod –, szívedben rég / sarjad az eszme: – kalász kelyhében / ring a nyár.
Pusztai Péter rajza
2018. május 30. 20:13
Isten éltesse és áldja meg a költőt. Nagyon szívhez szóló verseket olvasok tőle mindig.