vagy nekem, vagy kettőnknek kell halni
egyedül talán még ezt sem érdemes
ez jön – mondja, – régóta hallani
mert elpusztultak már a levelek
hiába tombol a nyár a kertben
rávetül a jövő a fák alatt
az éjszaka már betakarni készül
a színeket, a napsugarakat
fejfaként üzen a márványoszlop
hogy emlékezzen rá, aki még él
a szív magára húz egy zubbonyt
mert él ugyan, de halni készül rég

a szürke színkavalkáddal buzog
álcája alatt, legyen bár vaksötét
az emlék fénye rávilágít
kiemeli a múltból – jaj, de szép!

2018-05-27

1. Kapui Ágota:
   2018. május 31. 13:53

   Nagyszerű vers, Kati! Szívbe markoló…

2. Nászta Katalin:
   2018. május 31. 14:07

   Köszönöm, Ágota!