Címszavakban a múlt: Mozi
Szász István: A mozi szó születése
A korabeli sajtó az első filmbemutatókat kinoszkóp-előadásoknak nevezte, s mivel vetítésről volt szó, később áttértek a projektográf névre. Akadtak újságok, amelyek németesen kinematográfnak nevezték az új látványosságot, míg mások a leegyszerűsített kinót használták. Kísérletek történtek, hogy a francia cinématographe-ból lerövidített ciné szót honosítsák meg, de ez a kifejezés a magyar nyelvterületen nem tudott gyökeret verni. A román nyelvben az olaszosan lerövidített cinema hamar népszerűvé vált. A hódító útján előretörő film s az egyre szaporodó filmszínházak, no meg a konkurrencia arra késztette a vállalkozókat, hogy megfelelő szót keressenek az új látványosságnak. Igy keletkezett előbb a mozgóképszínház, amely később mozgóvá rövidült. Még a húszas években is akadtak Kolozsváron mozik, amelyek ezt a hosszú nevet használták. Ugyanúgy nem tudott nagyobb népszerűségre szert tenni a későbbi filmszínház kifejezés sem.
A ma már általánosan használt mozi szó megalkotója Heltai Jenő volt, aki évek múlva így emlékezett meg erről:
,,A mozi szót 1905 végén csináltam, és nyomtatásban először a Dal a moziról című kuplémban jelent meg. Zenéjét Kálmán Imre szerezte.”
Íme a névadó dal első szakasza:
Berta egy szép nyári estén
A körúton mendegél,
Arra jő egy fess legényke,
S hencegően mellé lép.
Szól a lányhoz: „Szép kisasszony,
Tartson velem, ha lehet,
Jöjjön a projektográfba
Nézni mozgó-képeket.
S mert a Berta, mert a Berta nagy liba,
Hát elment a mozi-mozi-moziba …
Néhány nap múlva egész Budapest mozinak nevezte a mozgóképszínházakat meg a mozgókat, s rövidesen vidéken is átment a köztudatba az új kifejezés.
Hónapok múlva Heltai egyik darabjának bemutatójára Nagyváradra érkezett, s a híres Stepper cukrászdában az egyik váradi mozgóképszínház tulajdonosával találkozott, aki rövid kertelés után engedélyt kért, hogy az Apolló mozgóképszínház nevét — Apolló mozira változtathassa, Heltai nevetve kérdezte:
— Aztán miért van önnek erre szüksége?
— Először is: így kapok öntől egy autográfot. Másodszor, a mozgóképszínház szó olyan hosszú, hogy a mozim bejárata felett a cégtáblán egészen elvész. Harmadszor, mert a konkurrencia a mozgó kifejezést használja.
— Jó, na! Nem bánom, pingáltassa fel oda a mozi szót.
— Köszönöm hálásan, Heltai úr … De hogy is mondjam … Lenne olyan szíves ezt nekem írásba adni — s azzal egy papirost húzott elő a zsebéből.
Heltai mosolyogva olvasta az odavetett sorokat: „Alulírott ezennel hozzájárulok, hogy az Apolló mozgóképszínház a mozi feliratot viselje.” — S nevetve odakanyarította a nevét.
— Rendben van? — kérdezte.
— Igen, kérem, de még volna valami…
— Mi lenne még?
— Hát kérem, hogy is mondjam… A tiszteletdíj… Ön aláírásával engedélyezte …
Heltai kezdte türelmét veszíteni.
— Ön fizetni akar nekem ezért?
— Igen, kérem.
— Kissé drága mulatság lesz ez önnek.
A mozis megrettent.
— Hát ide figyeljen, uram! Én itt jól megreggeliztem. Ittam egy konyakot, ettem egy hemendekszet, ettem két szelet kenyeret, elszívtam egy Britannikát.. . Tudja mit, fizesse ki a cechet, és a magáé a mozi szó! — s azzal rágyújtott egy szivarra.
Egy hét múlva a konkurrencia legnagyobb bánatára a Bihar megyei Takarékpénztár tőszomszédságában levő Apolló felett kék mozaik alapon fehér betűkkel ott díszelgett az új felirat: APOLLÓ MOZI.
Az élelmes vállalkozó nem átallotta az egyik váradi lapban az Apollót „Nagyvárad első mozija” néven reklamíroztatni, emiatt a másik mozi tulajdonosa – hitelrontás címen – pert indított ellene. A bíróság, miután megtekintette Heltai írásos hozzájárulását, azzal a bölcs érveléssel utasította el a keresetet, hogy az Apolló valóban az első mozi Nagyváradon, mert a másik a mozgó feliratot használja …
Forrás: Bika a toronytetőn. Anekdoták, történetek. Dacia Kiadó, 1983.
A könyv borítóján Bodor Pál nekrológba foglalt méltatása a szerzőről:
Bő humora szűk volt köpenyének. Ha valaki fájó pontjait firtatta — arra volt ennek a bájos, nagy darab embernek egy sajátos, kacska, gyors legyintése, pingvinszárny-mozdulata: hagyjuk ezt — mondta, fejét picit félrebillentve, és őszintén úgy tett, mintha nevetne. Csak abban lehetett volna biztos, hogy nagyon sokon szeretik — de túl szemérmes volt, semmint hogy bevallja magának. Gyorsan legyintett, és inkább ragyogó naptárt szerkesztett, lapot csinált, anekdotáiból irodalom- és sajtótörténetet írt… Újságíró volt a javából, örökké derűs az ádáz szorgalomban… Oly sok ezerszer szignált — azaz adta jó ügyhöz munkáját és nevét –, hogy majdnem névtelen maradt. A nemzetiség napszámosa.
… Búcsúztatók végén az ember rendszerint felkiált: nem tudom elhinni, hogy meghalt. Én elhiszem. Pista bácsi ennél kevésbé fontos dolgokban sem tudott alakoskodni. Most is, sajnos, hinni kell neki. Dolga van odaát. Hosszú kiszállás lesz. Ugyanolyan mennyei anekdotákat gyűjt és mond, mint ideát, és olvasókat szerez nekünk az örökkévalóságban. (A Hét, 1981. június 19.)
Bilicsi Tivadar a mozi-kuplét így adja elő:
Pusztai Péter rajza