Szász István: Bika a toronytetőn

Gyerekkorom legszebb, emlékekben leggazdagabb éveit Bikafalván, ebben a Székelyudvarhely melletti faluban töltöttem. Mindig büszke voltam erre a szinte szülőfalumra, bár a neve meg a nevével kapcsolatos anekdoták miatt kisdiák koromban nemegyszer magam is gúnyolódás tárgya voltam.
Első kollégista voltam, amikor egy erdővidéki szobatársam kisebb nézeteltérés után a fejemhez vágta:
— Bika mő! A te faludban húzták fel legelni a bikát a toronyba!
A csúfolódás annyira felbőszített, hogy a falumat ért sérelmet hatalmas pofonnal toroltam meg. Igaz, utána olyant kaptam vissza, hogy csillagokat láttam.
A faluról ezúttal csak annyit, hogy valamikor Szent-lukácsfalvának hívták (erre utal az is, hogy a falu lakóinak csaknem a fele még ma is Lukács névre hallgat), majd a reformáció idején lett Nagyküküllőfalva, később pedig Bikafalvának kezdték nevezni.
A húszas években élt még Bikafalván a kilencven felé járó Lukács Pál asztalosmester, aki 1848-ban suttyó legényke volt. Igy mesélte el a híres „bikatörténetet”:
— Hát az úgy vala, hogy vót a falunak egy igen-igen szép bikája, s egyszer csak kókadni kezdett: nem evett, szemlátomást pusztulni kezdett. Tudós embereket is hívtak, megnézték, mígnem egyszer csak tekintetes Veress István uram, akinek a sírkövén még ma es látszik a „tekintetes” titulus, a fejibe vette, hogy elindul és addig megyen, amíg nem talál olyan embert, aki kikúrálja a bikát. El es ment, s nemsoká egy Müller nevű emberrel tért meg a szász vidékről, aki amolyan csodadoktorféle vala a Homoród mentén. Kivezették a bikát Máthé György uram udvaráról, s a szász ott mustrálgatta, köribe meg az emberek gyűltek egybe. Hát ahogy ott nézegeti a jószágot, egyszer csak a bika felszegi a fejit, nézi a templom tornyát s keservesen elbőgi magát. Máthé uram a bika fejihez állott, s onnét nézte, hogy vajon mit látott a jószág, hogy annyira elbőgé magát. Odamegy Lukácsffy uram es, ő es mereszti a szemit, s egyszeribe elrikkantja magát: „Oda nézzenek kietek! Isten engem úgy segéljen, ha a bika nem a torony tetején lévő füvet kévánta meg!”
Csuporékba gyűltek melléje az emberek, fejiket csóválgatva mondták: „Hogy a fene essen belé, hogy miket nem kéván meg ez az állat, pediglen nem es terhes fejérnép.” Osztán vitába kezdtek a szásszal, s az meg váltig fújta a magáét, hogy a beteg jószág tudja, milyen fűszerszám segíthet rajta. Még a macska es ezt teszi, mikor fáj a hasa. Annak a fűnek es olyannak kell lennie ott fenn a torony tetején, amit a beteg állat megkévánt, bizonyára az segíthetne rajta.. Disputálni kezdtek az atyafiak, s végezetül a szásznak adtak igazat! Igen ám, de ki hozza le onnét azt a füvet? Nem akadt senki, aki vállalkozott volna. Osztán előállott valaki, de hogy ki vót, azt mán nem lehet tudni, s azt tanácsolá, hogy nem a füvet kell lehozni onnét, hanem a bikát kéne oda felhúzni, hogy maga legelje le. Erre esmént tanakodni kezdtek, s kimondták a szentenciát: felhúzzák oda a bikát, hogy válassza azt a füvet, amit megkévánt, s ott helyben legelje le.
Osztán hoztak annyi erős kötelet, hogy tíz bika felvontatásához elég lett vóna. Három szénanyomtatórúd-csigát szereltek fel odafent a haranglábhoz, s vagy három jó erős kötelet a bikára kötöttek. Egyiket a hátuljára, egyet a hasa alá az elülső lába megé, s a harmadikat meg a nyakába, hogy ha felér, a fű felé fordítsák. Mikor minden készen vót, odagyűltek a falu apraja-nagyja, s kezdték felfelé húzni a bikát. Igen ám, de mikor a toronytető aljába, az ereszhez ért, a hasán lévő kötél megszaladt, s csak a hátuljára meg a nyakára vetett kötél maradt a helyin. Ott kalompált szegény jószág az ég meg a föld között. Lukácsffy uram, aki furt ott kommandérozott, elrikkantotta magát, hogy húzzák gyorsabban, met mielőtt a bika elérné a füvet, megnyivad! Húzták is a jónépek, majd beleszakadtak. Aztán amikor a bika a fűvel egy magasságba ért, Lukácsffy uram magából kikelve ordítja: „Húzzák kietek, met mán kiőtötte a nyelvit, úgy kévánja!” Bizony az nem azért őtötte ki a nyelvit, met erősen kévánta, hanem azért, mert ott nyomban megnyuvadt. Meg az! Hát ezért hívják a falut Bikafalvának. Legalábbes ezt tartják az öregek, főképpen a szomszéd falusiak. Nemrégiben es ezzel hergelték a bikafalvi legényeket a bódogfalvi bálon, de aztán Hegyi Pista meg Tódor Feri a torkukra ragasztotta a szót!

Az egész bikafelhúzás nem igaz, mese az egész! A falut valóban bikáról nevezték el. A múlt század elején marhavész pusztított a Székelyföldön, s egész Udvarhelyszéken csak egy bika maradt, az is Nagyküküllőfalván. Messze vidékről ide hajtották a teheneket, s ezért „bikásfalvának” kezdték nevezni, ezen az alapon kapta meg később hivatalosan is a Bikafalva nevet. A falu lakói mindig jó állattartók voltak, a legjobb tejet ők szállították Udvarhelyre, s fajtiszta növendékbikákat neveltek. Hogy ez mennyire igaz volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a megyei bikavizsgáló bizottság, amely a fajbikákat kiválasztotta (fajtisztaság, testállás stb. szempontjából) — legtöbbször látatlanban állította ki a bizonylatot. Ennek fejében a bizottság tagjai felvették a napidíjukat.

Forrás: Szász István: Bika a toronytetőn. Anekdoták, történetek. Dacia, 1983.