Erdélyi Lajos visszaemlékezéseiből
A világhírű fotográfus, az erdélyi zsidó temetők és közismert értelmiségiek portréinak megörökítője, memoárjában az erdélyi és a magyar zsidó lét, az auschwitzi deportálás, lágerlét és a túlélés egyedi árnyalatait örökíti meg. Túlélés című új kötetét 2013. januárjában mutatták be Budapesten. Ebből közlünk részletet, amelyben iskolai élményeiről olvashatunk.
„A zsidó elemiben, a szünetekben – mint akármelyik iskolában Marosvásárhelyen – rabló-pandúrt játszottak a gyermekek. Csakhogy nálunk a rablót olasz fasisztának nevezték, a jó pandúrt szabadságszerető abesszin hősnek. A tanító néni indikációi szerint a gyenge tanulók lesznek az olasz fasiszták… Ha valamelyikünk javított tanulmányi eredményein, jó eséllyel átkerülhetett a rokonszenves abesszinek csoportjába.
Mindezzel együtt: második világháborút megelőző éveimre derűsen emlékezem. Meleg otthon hangulata vett körül, biztonságban érezhettem magam.
Édesapámat, a jogot végzett főtéri kereskedőt szerették és tisztelték az emberek. Nem voltunk elszigetelve. A szomszédságunkban élő, nem-zsidó magyar családok gyermekeihez ugyanolyan természetességgel jártunk el játszani, uzsonnázni, mint a zsidó elemibe járó osztálytársainkhoz. Karácsonykor kántáltunk, húsvétkor locsolni jártunk, begyűjtöttük a piros tojásokat.
Édesanyám délelőttönként, a cselédlánnyal együtt dolgozta meg kis veteményes kertünket, a konyha küszöbére telepedve tömte a libát. Délutánonként, amikor az Ideál Illatszertárban nagy volt a forgalom, beült a kasszába, segített Apámnak. Esténként Thomas Mannt olvasott, hangversenyre járt.
Normális kispolgári életet éltünk, a zsidó társadalomnak ahhoz a rétegéhez tartoztunk, amelyik teljesen kiszakadt a gettószerű életből, ugyanakkor megőrizte sajátos, erdélyi magyar-zsidó identitását.
Édesapám az Erdélyben is kibontakozó cionista mozgalom egyik központi szervező egyénisége volt. Igyekezett a zsidó társadalmi lét minden területéről híveket toborozni a cionizmusnak. Talán ebből következett, hogy kettős háztartást vezettünk, a zsidó valláshoz is kétféle módon kötődtünk. A konyhánkban volt egy szekrény, abban álltak a kóser edények, evőeszközök. De volt mellette egy másik szekrény is, valamivel kisebb – ebben tartottuk a tréflit, azaz a tilalmas dolgokat: szalonnát, sonkát, felvágottat. A kóser készlet fontos volt, mert ha vallásos cionisták látogattak meg bennünket, nem akartuk érzékenységüket sérteni. Hasonló volt a kapcsolatunk a vallás nyilvános gyakorlásával is. A fontosabb ünnepeket, Ros Hasanát,[10] Jom Kippurt,[11] Pészáchkor a Széder estét[12] szinte kötelezően illett megülni. Tehát olyankor bezártuk az üzletet, Édesapám pedig elfoglalta az imaház első sorában bérelt helyét.
Noha utáltam zsinagógába járni, Apám kíméletlenül magával vitt. Szépen fel kellett öltöznöm, illemtudóan viselkednem, pedig szívesebben futballoztam volna a zsinagóga udvarán. A templomi megjelenés az ünnepen a nemzeti szolidaritás kinyilvánítása volt. Ezt annak idején nem nagyon értettem. Ma már értem, tiszteletben is tartom, de máig sem kerültem közelebb őseim vallásos hitéhez.
Volt szép és derűs emléke is a templomozásnak. Apám elkötelezett cionistaként ragaszkodott hozzá, hogy az imádkozás idején járjak körbe a zsinagógában, menjek fel az erkélyen tartózkodó nőkhöz is, és adománygyűjtő perselyekkel segítsek a zsidó nemzeti földvásárlási alap javára pénzt szerezni. Persze, ünnepnapon tilos volt pénzhez nyúlni. Ezért minden család nevére ki volt állítva egy kis kartonlemez, amelyen az adomány összegét behajtható szelvények jelezték. Ezeket a kartonlapokat kellett begyűjtenem, és a perselyhez csatolnom. Büszke voltam arra, hogy az adományozók többségét rávettem: a nagyobb összegeket jelölő szelvényeket hajtsák be.
Az előkelő középiskolákba, a Református Kollégiumba, a Katolikus Főgimnáziumba nem vettek fel. A Numerus clausus[16] ezt majdhogynem kizárta. Némi protekcióval bekerültem a Körösi Csoma Sándorról elnevezett polgári fiúiskolába. Alacsony színvonalú iskola volt. Ha úgy tetszik, ide csoportosították a „maradék” fiatalságot. Gyenge előképzettségű proli gyermekeket, román és szász származású vidékieket, és persze néhány – törvényadta százalékos arányban elfogadható – zsidó fiatalt. Az én osztályomban nyolcan voltunk zsidók – négyen éltük túl Auschwitzot.
Ebben az iskolában már elsősorban és megkülönböztetettenzsidók voltunk. Nem Erdélyi Lajos vagy Laló, hanem „kicsi zsidó” volt a nevem. Nem mondhatom, hogy ez minden osztálytársam szájából lenézéssel, utálattal, gyűlölettel hangzott volna el. Nem is találtam benne semmi kivetnivalót.
Bevett szokás lett, hogy kora reggel, csengetés előtt, osztálytársaim „megkereszteltek”, azaz a légvédelmi célra kikészített hordó vízéből a fejemre zúdítottak egy-két maroknyit, és az aznapi szent nevére kereszteltek. Megtörtént ez fagyos téli hajnalokon is. Ilyenek voltak azok az idők. Az objektivitás kedvéért megjegyzem: ezt azokkal tették, akikkel tehették, akik hagyták magukat. Naftali Raymi osztálytársam kemény ökle már akkor lesújtott, amikor még be se fejezték a „büdös zsidóval” kezdődő gyalázkodást.
Forrás: szombat.org