Gelu Păteanu emlékezete
A Magyar PEN Club, Etéd Község Önkormányzata és az Antropocentrum Egyesület június 3-án, az etédi református templomban tartott istentisztelet után, a helyi művelődési házban ünnepséget szervezett. Ezen két kiadványt mutattak be: Arany János Toldi című művének román–magyar nyelvű kiadását, Gelu Păteanu fordításában, és Farkas Wellmann Endre Gyalu, a spíler című könyvét. Ezt követően átadták a frissen alapított Gelu Păteanu-díjat is.
Gelu Păteanu igazi lovag volt, a szó európai és egyetemes értelmében. Életművével, személyes viszonyulásával egyaránt a román–magyar barátság, a kölcsönös tisztelet híve volt. A decemberi fordulat után cikket telefonált be alulírottnak, és kifejezésre juttatta: úgy lenne parlamenti képviselője a romániai magyarságnak, mint volt Varga Katalin a mócoknak!
Gyalu – ahogyan neveztük – a kevesek közé tartozott. Azok közé, akik mindig átláttak a zűrzavaros időkön. Őt fogja igazolni a jövő azon honfitársai előtt, akik elől menekülnie kellett 1990 márciusában… (Ferencz Imre)
(…) Már életében olyan volt, mintha a mesék-legendák világából lépett volna elő. Bozontos szakállával, furán elgörbült orrnyergével, villogó szemével első pillantásra inkább félelmesnek tűnt ez a bárányszelíd, de a maga felismert igazságától eltántoríthatatlan, torzonborz fejét meghazudtolóan örökké fiatal ember. Hiszen rendhagyó volt a megjelenése is – akár az egész élete: bozontos szakálla, hosszú ősz haja mellett választékosan, fiatalosan, kiváló ízléssel öltözött. Keskeny, fekete nadrágjának élén soha egy gyűrődés, cipője mindig ragyogott. Egyébként az egyetlen őskolozsvári római katolikus román család utolsó leszármazottja volt. A katonai középiskolát 1944-ben végezte – aktív tisztként segített hazájának befejezni a háborút. A háború után (tán két évvel) azonban leépítették a hadseregből, mert édesapja, aki a vasgárdistákkal is szembe mert szállni – a kommunistákkal se értett szót. A „deblokált” fiatal tiszt az irodalom felé tájékozódott. Költő volt, aki a román költészet hajnalcsillagának, Eminescunak a rendkívül erős hatása alatt kezdett verselni. Amíg azonban megtalálta volna egyéni hangját – váratlanul letartóztatták. Két vagy három évre „kapcsolták ki” a civil életből, a Duna-csatornát is megjárta. Szabadulása után – mivel megvonták közlési jogát – fordítani kezdett, álnéven. Főként hazai magyar prózát románra.
Nagyszerűen tudott magyarul: ha másvalaki román, vagy más anyanyelvű emberről kiejtése alapján vesszük észre, hogy nem született magyar (bármily helyesen is beszélje nyelvünket), őt csak rendkívül választékos szóhasználata tette „gyanússá”: oly gyönyörűen, a legcsekélyebb pongyolaság nélkül beszélte a nyelvünket, ahogyan már egy magyar nem teszi.
Jóllehet németből és franciából is fordított, a román irodalmi életben a magyar próza tolmácsolójaként vált a leginkább ismertté, holott verseivel, de még inkább esszéivel is megbecsülést szerezhetett volna magának, ha némi eszmei engedményt tesz a kor szellemének, ha legalább úgy tesz, mintha marxista szemmel nézné a világot.
Megalkuvás helyett ő inkább Németh László, Karinthy Frigyes – a magyar klasszikus és kortárs próza tolmácsolását választotta. Kolozsvárró1 1969–70-ben Bukarestbe költözött, ahol A HÉT belső munkatársa volt, de hosszú távon nem bírta a nagyvárost. Bukarestből egyenesen Énlakára hurcolkodott fiatal feleségével – itt nevelte két aprócska gyermekét. Tanárkodott-gazdálkodott és írta (ingyen és bérmentve) az instanciákat a falubelieknek, ha valami dolguk akadt a hatalommal. Közben – tovább fordított. És jött a fordulat.
Gelu Păteanu bocsánatot kért a magyarságtól az 1990 márciusában Marosvásárhelyen történtekért. Ezért aztán halálosan megfenyegették. Családjával (amelyben egyetlen magyar sem volt) Magyarországra települt. Ott halt meg néhány nappal ezelőtt.
Két évvel ezelőtt Magyarországon találkoztunk. Halálkomolyan kérdezte:
– Mondd, Sándor, még mindig nyereg alatt puhítod a húst?
– Á – legyintettem –, hol már a ló, hol a nyereg. Csak úgy klopfolgatom-potyolom. Fakalapáccsal. És te még mindig magyar vért iszol?
– Hiszen ezért települtem ide. Több van belőle.
Odakint is dolgozott. És megmaradt jó románnak, igaz erdélyi embernek, népe és szülőföldje tiszta lelkiismeretű íródeákjának.
Egymás közt – a Gelut magyarítva – Gyalunak, Gyalukának hívtuk.
Büszke volt rá. (Fodor Sándor /Helikon, 1995. április 20.)
Amikor kolozsvári megismerkedésünk után először szóba elegyedtünk, első benyomásom az volt, hogy ez lehetetlen. Lehetetlen, hogy valaki, jelen esetben ez a román ember így beszéljen magyar nyelven. Ilyen tisztán, előkelően, nyelvünk hanglejtés-gazdagságának ilyen lenyűgöző ismeretével. És mindezt természetesen, a szabatos és szép magyar beszédre törekvő erőfeszítés legkisebb jele nélkül. Aztán a hangja! Mintha a magyar nyelv mély magánhangzói mind-mind az ő kiejtésére szabódtak volna.
Hosszú éveken át találkoztunk, főképp azután, hogy Bukarestbe költözött, A Hét szerkesztője lett, s hozzá még a közel eső Floreasca negyedben lakott! Szívesen látott vendég volt a kiadóban, sokszor futottunk össze esténként is a környező parkokban, ahol nagyon szép és nagyon jólnevelt farkaskutyáját sétáltatta. Hallgattam, amint a Kriteriontól kapott megbízatásai állásáról, egy-egy újabb műfordítói tervéről beszélt, és újból és újból elfogott az ámulat. Az első találkozásunkkor átélt élmény. Mintha hajdanvolt kegyelmesék, régi prózaírásunk kedvelt hősei, vármegyei notabilitások szóltak volna vele. Egy ízben megkérdeztem tőle: „Te Gyalu (minden magyar barátja így szólította, keresztneve a Gelu után szabadon), mi lenne, ha nekivágnál egy igazán rádszabott fordítói feladatnak, románra ültetnéd Mikes Törökországi leveleit?” Gondolkozási időt kért és egy példányt földink könyvéből.
Nemsokára felhívott telefonon és közölte, hogy elege van Bukarestből, a Székelyföldre költözik, elmegy tanárnak egy ottani faluba. De a Mikest, biztatott, megcsinálja.
Etédről küldte a román nyelvű kéziratot. Paul Drumaruval, az eljövendő könyv szerkesztőjével, a mind vers-, mind prózafordításban kitűnő íróval izgatottan olvastunk bele a „rodostói magányból” küldött lapokba. Gelu Păteanu egy, a román irodalomban addig ismeretlen nyelvet teremtett. A moldvai krónikások nyelvezetéből és az addig is jól ismert, de Etéden őt körülölelő székely magyar nyelv ötvözéséből teremtett nemes hangszert, amellyel Mikes Kelement románul megszólaltatta.
A Scrisori din Turcia című Kriterion-kiadvány ma a zágoni Mikes-emlékszoba egyik féltve őrzött kincse. (Domokos Géza)
Gelu Păteanut nemcsak mint a Tamási-művek remek fordítóját tarthatjuk számon a magyar irodalomban. Pedig az sem kevés. Tamási hamvas, szép, tiszta, hasonlatokkal, metaforákkal teletüzdelt nyelvét – hegyipatakok csillámló csilingelését, harmatos fenyők zengését – visszaadni egy idegen nyelven, nem kis teljesítmény.
Gelu Păteanut a magyarság barátjaként tarthatjuk számon és nemcsak a magyar irodalomban, de a magyar történelemben is.
A magyarság barátjaként, „lancranzsános”, zivataros, hófúvásos időkben, akkor, amikor erkölcsi bátorság kellett a magyarságot fölvállalni, a magyar barátságot megvallani, vállalni, amikor kórusban zengett a gyávák, gyűlölködők hangja, mert az a legkönnyebb (mert szép hazánkban sosem kellett bátorság a magyarságot gyűlölni), s mert csak a gyávák képesek egy földön heverő emberbe még egy utolsót rúgni, olyankor – ellenszélben – mindig megszólalt egy ember, s ez az ember Gelu Pãteanu volt. Igen. Így volt ez a nyolcvanas években, de kilencven márciusában is.
Ezért is kellett elhagyja ezt az országot.
Hogy talán az anyja magyar volt?
Hány és hány ember tagadta meg a magyarságát, s bizonyítási igyekezetében vált igazi janicsárrá?
Vagy talán Lancranjean anyja nem volt magyar?
Az már persze csak ráadás volt, hogy Gelu Păteanu nemcsak a magyarság barátja volt, hanem az egyik, magyarul a legszebben beszélő „magyar író” is. Ízes, művelt, lecsiszolt, választékos és míves szép magyar nyelven beszélt, baritonján fényt, s ha kellett, bársonyos csillogást, hamvasságot kaptak a szavak, megfényesedtek, mi pedig, mi olyankor kezdtük érezni nagysága mellett – kicsinységünket. (Lőrincz György)
Gyaluról tudni kell, hogy 1925. június 3-án született Kolozsváron, s Budapesten halt meg 1995. március 25-én. A román állambiztonság egyik jól megfigyelt alakja volt, akinek minden lépését követték, irodalmi tevékenységét, amikor lehetett, gáncsolták. Koholt vádak alapján többször végeztek nála házkutatást, telefonbeszélgetéseit lehallgatták, leveleit cenzúrázták, személyes kapcsolatait követték. Tíz évig, 1970-79 között volt A Hét szerkesztője Bukarestben, Huszár Sándor főszerkesztő idejében. 1990. március 15-én jelen volt az első szabad fehéregyházi március 15-i ünnepségen, ahol beszédet is mondott magyar nyelven. Később, nyár elején, a fokozódó zaklatások és üldözések elől menekülve, áttelepedett Budapestre. Élete utolsó éveiben csak magyarul írt; saját bevallása szerint örömmel fordított románról magyarra és fordítva is. (Székely Ferenc)
1970. november 29., vasárnap * A múlt héten olyasmi történt, amit végiggondolni is csak itthon, Kolozsváron merek.
Kedden megérkezett a szekus összekötőnk, egy alezredes egy ismeretlen, jól öltözött, ötven körüli úrral, akit bemutatott, hogy ő a főnöke. Az illető kezet nyújtott, és közölte, hogy van központi bizottsági engedélye arra, hogy velem elbeszélgessen. Ugyanis létezik egy ilyen álszent regula is, hogy a közvetlen pártirányítás alatt álló intézmény vezetőjével az államvédelem csak így érintkezhet. Engem az ő engedélye egyáltalán nem lepett meg, mert már annak előtte kifejtettem az alezredes összekötőnek, hogy engem bármikor felkereshetnek, engedély nélkül is. Inkább én adjak felvilágosítást, magyarázatot dolgokra, mint hogy – úgymond – hiba történjen. Nos – magabiztosságomat látva – a főnök azonnal a lényegre tért: sajnos súlyos dolgot kell közölnie velem. Alapos bizonyítékok birtokában kénytelen elrendelni Gelu Păteanu szerkesztő letartóztatását.
Megdöbbentem.
De mindenekelőtt: ki ez a dákoromán alak, és mit keres egy magyar szerkesztőségben?
Gelut én hívtam meg Bukarestbe, de nem az én kreációm. Azt kell mondanom, hogy ő vérbeli erdélyi román. Mindenekelőtt a magyarok iránti érzékenysége révén az. Tudja, hogy a magyar–román kérdés nem hatalmi kérdés. Mindig tudtam róla Kolozsváron is, hogy tiszta román, és pillanatig sem voltak iránta nemzetiségi jellegű fenntartásaim, még a legvadabb időkben sem. Gelu magyar klasszikusokat ültetett át románra, általános megelégedésre. Mégse vitte sokra. Ebben része volt latinos könnyedségének is. Szerette a könnyedséget, a felszabadultságot. Kissé talán felelőtlen is volt bizonyos esetekben. Megszámlálhatatlan felesége volt, és számos hivatalos és nem hivatalos gyereke. Időnként állása is volt, de főbérleti lakása – míg A Héthez nem jött – nem volt soha. Szóval olyan volt Gelu, amilyen volt, de mi, magyar kollégái szerettük. Így esett, hogy amikor a lapalapításra a megbízatást megkaptam, az elsők között hívtam meg szerkesztőnek. Mégpedig nem pusztán haverságból. Gelu értett bennünket, magyarokat. Tehát én tudtam, hogy nagyon sok szöveget kell a lapban közölnöm, amely eredetileg románul íródott, és azt is, hogy a magyar szövegeket kell különböző hivatalok számára érthetően, árnyaltan románra fordíttatnom. […]
És íme: le akarják tartóztatni. Annyi tapasztalatom már volt, hogy rájöjjek azonnal: zseniális húzás ez a szekuritáté részéről. Mert egy román letartóztatásával félemlítenek meg egy magyar szerkesztőséget. Ki meri ezek után azt mondani, hogy nacionalisták? De ki mer ezek után egyáltalán emberi szinten és nem rabszolga módra megnyilatkozni?
Pillanat alatt szaladt át mindez az agyamon. Bólogattam egy darabig a főnök szavait hallgatva, aztán döntöttem. – Na, egy pillanat türelmet kérek – mondtam. Csengettem Verának, a titkárnőnek. Kávét hozattam a vendégeknek, majd a szekusok előtt szóltam, hogy hívja fel Dumitru Popescu elvtársat, a Központi Bizottság titkárát. […] Röviden ismertettem vele a tényállást, majd így folytattam:
Ön, tudja, Popescu elvtárs, milyen nagy nehézségek árán sikerült ezt a szerkesztőséget összehozni. Azt is, hogy munkásságunknak pozitív visszhangja van külföldön is, elsősorban Magyarországon, de mindenekelőtt Erdélyben. Szeretném önnel közölni azt az egyszerű tényt, hogy ha ebből a szerkesztőségből politikai ok miatt egyetlen embert is letartóztatnak, akkor én vehetem a kalapomat, mert itt a lap következő számát én megjelentetni nem tudom. Mindezt az ön iránti tisztelet okán mondom, hogy intézkedhessen a lap további megjelentetése érdekében.
Popescu végighallgatott, majd telefonhoz kérte a szekus főnököt, aki elsápadt, átvette a kagylót, és vigyázzba vágta magát. Ezt követően csak egy „értettem” hagyta el az ajkát. Azután visszaadta a kagylót, intett a beosztottjának, és elrohant.
Csütörtökön tértek vissza. De akkor szólt előre telefonon, hogy jön. És kérte, hogy hívjam össze a szerkesztőségi értekezletet. Megtettem. Nekiesett Gelunak. Hosszan előadta, hogy milyen reakciós. Azt is, hogy le kellene tartóztatni. De – és itt nyilatkozott meg a tulajdonképpeni korszellem – végül azt mondta: legyen hálás ezeknek a csodálatos kommunistáknak, magyaroknak és más nemzetiségűeknek, akik kiálltak a védelmében, és vállalták, hogy megvédik üzelmeitől a társadalmat. Úgy bűnözzön tehát ezután – fejezte be a főnök, aki állítólag tábornok, nevet is mondott, de az ezeknél mindig álnév, hogy ha a legkisebb hibát is elköveti, bennünket, jótevőit sodor veszedelembe.
Gelu – okosan – vette a lapot. Felállt. És mindent megfogadott. Ahogy a szekusok elmentek, próbáltam kifaggatni. Annyit mondott, hogy egy A. nevezetű magyar újságíró, szesztestvér volt nála nemrég, akinek valóban felolvasott néhány verset. Igaz: szabad szájú versek voltak. Viszont az addig munkanélküli illetőt felvették az egyik magyar intézménybe. Hogy előtte vagy utána vették-e fel, az lényegtelen. A lényeg a helyzet, amiben élünk. (Huszár Sándor naplójából / Korunk, 2003/8. sz.)
Köztudott, hogy Arany János műveit más nyelvre átültetni bizony komoly és küzdelmes vállalkozás. Visszaadni ezt a nyelvi gazdagságot pedig talán csak úgy lehet, ha a fordító rajongva szereti mindkét nyelvet, nem köt kompromisszumokat, nem elégszik meg azzal, hogy adott formában egy másik nyelven újramesél egy történetet, hanem ragaszkodik ahhoz is, hogy a műfordítás – akár az eredeti alkotás – lehetőséget adjon a nyelv működésére való rácsodálkozásra. Gelu Pateanu, azaz – ahogy Kányádi Sándor elnevezte – Gyalu ezzel az alázattal és rajongással végezte el ezt a munkát.
Több mint hatvankötetnyi magyar irodalmi mű veretes fordításáért lehetünk hálásak neki, köztük Mikes Kelemen Törökországi levelek, Németh László Iszony című regénye vagy Móricz Zsigmond műveinek román változatáért. A Toldi-fordítás, amely most jelenik meg először nyomtatásban a Magyar PEN Club és az Antropocentrum Egyesület által kiadott kétnyelvű kötetben, mégis jelképessé vált így az évtizedek távlatából. (Kis Erzsébet / Magyar Idők, 2018. május 31.)
Pusztai Péter rajza